First, a reality check. How big and dangerous is the phenomenon? PageFair, a startup-based in Dublin, Ireland, comes up with some facts. Here are key elements drawn from a 17-pages PDF document available here.





via The Rise of AdBlock Reveals A Serious Problem in the Advertising Ecosystem | Monday Note.

As former CIA officer John Stockwell observed both large corporations and intelligence services are “vigorously committed to supporting the system.” Another former CIA officer, Philip Agee, explained this dynamic more bluntly, stating that the intelligence services are the “logical, necessary manifestations of a ruling class’s determination to retain power and privilege.” These assertions have been rigorously documented by activists like William Blum and filmmakers like Scott Noble.In a nutshell, US intelligence pursues the interests of private capital. Snowden indicated as much in an open letter to Brazil. He warned, in no uncertain terms, that the surveillance state has little to do with preventing terrorism and that instead it was focused on “economic spying, social control, and diplomatic manipulation.” There’s no doubt whom this sort of activity actually benefits.

via Forgetting the Lesson of Cypherpunk History: Cryptography Is Underhanded.

How Consumers’ Content Preference Affects Cannibalization: An Empirical Analysis on E-book Market

via AIS Electronic Library (AISeL) – ICIS 2014 Proceedings: How Consumers’ Content Preference Affects Cannibalization: An Empirical Analysis on E-book Market.

How damaging is book piracy? It depends whom you ask. An author who’s just stumbled across an illicit copy of her work will be upset and full of anger. Over time these individual anecdotes of loss and outrage coalesce into generally received wisdom: that piracy is aggressive and pervasive and that it is bringing the book trade to its knees. Piracy is theft. Piracy is killing publishing. Piracy is taking food out of my children’s mouths. How can I stop it happening to me?

The answer is simple: you cannot stop piracy. The illegal copying of the stuff we’re now forced to call ‘content’ is an inevitable consequence of digital technology. Piracy is a side effect of the internet. But before we lose ourselves in helpless outrage, it’s worth asking a simple question: just how big a problem is it? The answer may surprise you.

Look at the data that’s available. Britain’s communications regulator Ofcom has now produced four waves of its commendably detailed Copyright Infringement Tracker. Anyone interested in piracy should read it in some detail.

The most recent survey covers March to May 2013 and it suggests that book piracy, as opposed to movie or music piracy, is a marginal activity that barely registers in the data. Only 1 per cent of British internet users downloaded a book illegally in the period surveyed, and only 10 per cent of all book downloads were illegal (these figures include legitimate free downloads from services such as Project Gutenberg).

To put it another way, 90 per cent of the online book trade is made up of paid-for retail or legitimate free services. Pause for a moment on that figure. Can the physical book trade, with its libraries and charity shops, boast a figure that high?

This is hardly a piratical takeover and the British book trade is not crumbling in the face of it. According to the Publishers Association, UK publishers’ sales across all formats in 2012 were up by 4 per cent on the previous year. Physical book sales fell by 1 per cent while digital sales surged by 66 per cent. Mapping the Ofcom numbers onto the Publishers Association figures suggests that in 2012 book piracy may have been equivalent to around £40 million (10 per cent of digital publishing revenues) out of total publishing revenues of £3.3 billion. And that assumes that each of those illegal downloads replaced a legitimate, purchased one.

Books, it is clear, are different to music and film, where illegal downloading is ten times more prevalent. Is there something different about the audience for books which makes piracy less of a problem? Yes. The book audience is older, it’s more affluent and it’s more female. Men download and share illegal material more than women; younger people download illegally more than older people. Older people, particularly those who are book readers, have the money to buy their entertainment legitimately and they probably don’t have either the time or the inclination to poke around in the darker corners of the web for free books or to install the obscure and clunky software needed to download them. They’d rather plug in their Kindles, iPads or Kobos and forget about it.

What the British figures tell us is this: where legitimate e-books are widely available and easy to access, piracy barely registers. But this is not the case in other countries and raises a crunchier problem for any rational discussion of piracy. Russian book-sharing site Library Genesis offers a massive archive of almost a million books. The site describes itself as a ‘scientific community targeting collections of books on natural science disciplines and engineering’, but the purity of this mission is at odds with the titles that are available. The most commonly pirated Western fiction seems to be material beloved by computer engineers. A search for ‘Terry Pratchett’ brings up almost nine pages of results in a variety of formats; David Foster Wallace, three pages; Donna Tartt, barely one.

Markets such as Russia remain a problem for publishing. By some estimates, 95 per cent of e-book downloads in Russia are illegitimate. But the big players in e-books – specifically Amazon – do not operate in Russia and there is a paucity of legitimate titles available (perhaps only 60,000). I have no experience of downloading an e-book in Russia but I’d like to bet it’s not as easy or convenient as downloading an e-book in Britain. In such an environment, piracy becomes the convenient option, not the outlaw one.

All of which raises an interesting question: if your book isn’t being distributed in Russia but is being merrily downloaded there, how should you feel? Before the internet, such piracy (in physical formats) would have been invisible to you. Now you know about it, what should you do? Should you even be (secretly, of course) pleased?

Neil Gaiman, whose titles seem to make up a large proportion of all the books on Library Genesis, has said that piracy in Russia has, in fact, increased his sales there. In this light, there is only one thing worse than being pirated and that is not being pirated, at least in those countries where you’re not receiving much distribution anyway.

Piracy, then, is unavoidable. This is not to say there are no weapons with which to fight back. One option might be the web service Muso, which will track whether illegal versions of your books are appearing and issue automated ‘takedown requests’ that, in most cases, are enough to have the illegal file removed. It’s simple to use and seems to be effective.

But here is the dilemma: Muso costs £12 a month per author name, book title or publication. That puts a price on your appetite to confront the pirates and, for all but a small number of authors, £12 a month is likely to be a good deal more than is being lost from piracy anyway.

And that itchier question remains: if you find a copy of your book on a service such as Library Genesis, what do you do? Do you hit the ‘takedown’ button in Muso and get it removed? Or do you ask yourself whether it’s better to be read illegitimately than not to be read at all? It is, at the very least, a question worth asking.

via Literary Review – Lloyd Shepherd from the pulpit.

Business_rosszfiuk_coverCím: Wake up, Neo!

Alcím: Hackerek a totális kiberháború korában

Lead: Számítógépes bűnözők és digitális szabadságharcosok, sötétben rejtőző titkos társaság és mi magunk: mindannyian hackerek lehetünk. És nem is ártana, ha hackerré tudnánk válni. Olyasvalakivé, aki nem kiszolgáltatott a technológiának, hanem uralja azt.


Van-e nagyobb gyönyörűség annál, hogy valaki uralja a gépeket egy olyan világban, amit gépek uralnak? Van-e nagyobb szabadság annál, hogy nincsenek akadályok egy jelszavakkal, beléptető-kártyákkal, biztonsági kamerákkal, megfigyelőrendszerekkel és logfájlokkal körülbástyázott valóságban? Milyen névvel illessük azokat, akik képesek függetleníteni magukat azoktól a számítógépes rendszerektől, amik ma az egyszerre teszik lehetővé életünk minden egyes mozzanatát – a bankolástól a telefonáláson át az orvosi ellátásig -, és egyben felügyelik és szabályozzák is azokat? Mit gondolunk azokról, akik nem nyugodnak bele abba, hogy az elvben minket szolgáló technológiák – legyen szó egy egyszerű mobiltelefonról, az adóbevallást elkészítő szoftverről vagy az autó motorvezérlő elektronikájáról -, érthetetlenek, mert zártnak és megközelíthetetlennek lettek tervezve; olyannak, hogy legtöbbünknek esélye sincs szétszedni, megérteni a működését és ne adj isten uralni?

Minek nevezzük azokat az embereket, akik számára az digitális világ nem érthetetlen és ellenséges dzsungel, hanem a kihívások, a lehetőségek és a hatalom végtelen tárháza? Neo-szerű szabadságharcosnak a Mátrixból? Gonosz cyber-bűnözőknek? Szabad embereknek? Elektronikus tréfamestereknek? Hackereknek?

Közcím:Apáink még majd mindannyian hackerek voltak

Valószínűleg mindannyian emlékszünk még a rendszerváltást megelőző évek, évtizedek népi sportjára, a hétvégi autóbütykölésre, barkácsolásra, szuperítésre, a pimpelésre, a hengerek felfúrására, vagy egyszerűen csak a ki-kihagyó gyújtás helyre pofozására. Csőkulcs, mackóalsó, sportkipufogó és Wunderbaum, dízel szívattyú-blokkal hajtott csettegő: az egyszeri ember hatalma a K-Európai mechanika felett. Ez volt a hackerkedés csúcsa az analóg korban.

Mert hacker mindenki, aki ismeri a „szétszedtem és megszereltem”, „szétszedtem és jobbá tettem” érzését. Hacker az, aki úgy nyúl biztos kézzel a környezetében lévő technológiákhoz, hogy egy pillanatig sem jut eszébe, hogy bárkitől engedélyt kellene kérnie ahhoz, amit csinálni készül. Hacker az, aki meg akarja érteni az általa használt technológiák működését, hogy meg tudja szerelni, ha elromlik; javítani tudjon rajta, ha lehet; hogy olyan dolgokra is felhasználhassa azokat, amikre soha nem tervezték. Hacker az, aki megtanulta uralni azokat a rendszereket, amiknek a kiszolgáltatottja. Hacker az, akit a kíváncsisága, a tudásvágya, a felfedezés öröme hajt előre, és nem torpan meg a „fűre lépni tilos!” táblák előtt, a nyitva hagyott ajtók küszöbén, akit nem riasztanak vissza a garancia elvesztésére figyelmeztető matricák, és a némán várakozó jelszó-ablakok.

Közcím: Digitális pionírok

Az utóbbi fél évszázad arról szólt, hogy a háborús célokra kifejlesztett számítógépek az élet egyre több területén vették át az adminisztráció, az irányítás, az ellenőrzés, a logisztika feladatait. Ma már nem nagyon lehet olyan élethelyzetet mondani, amiben nem jut szerephez így vagy úgy a számítógép: még a pacemaker és a hallókészülék is testünkbe épített miniatűr számítógépek, nem beszélve azokról a számítógépekről, amikbe mi helyezzük a testünket az autótól a repülőig. A hatvanas években zajlott le ennek a számítógépes forradalomnak első hulláma. Egy olyan korban, amikor a számítógépek soktízmillió dolláros, szobányi, vagy emeltnyi gépek voltak, és a hatalmat az őket üzemeltető öltönyös-nyakkendős szakemberek jelentették. Mellettük, ellenük azonban ott voltak azok a pionírok, akik nem tartoztak a katonai-ipari komplexum fehérgalléros alkalmazottai közé, hanem egyetemi hallgatókként, kutatókként igyekeztek áttörni a megközelíthetetlenség falán, hogy hozzáférhessenek és megismerhessék a szigorúan őrzött gépek titkait. Ők voltak az első hackerek, mert ahol titok van, ott előbb-utóbb megjelenik egy hacker is.

Az ismeretlen kihívások és lehetőségek elektronikus vadnyugatán ők voltak azok az úttörők, akik újra és újra feltették egymásnak a kérdéseket: „Hogy működik a telefonhálózat? Mire lehet egy számítógépet használni? Lehet-e vele játszani, zenélni? Lehet-e vele üzeneteket küldeni egymásnak? Lehet-e valami szépet, hasznosat csinálni? Hogyan működik? Hogyan lehet jobbá, gyorsabbá, szebbé, hatékonyabbá, hasznosabbá tenni a villogó lámpák tucatjaival felszerelt gépszörnyeket?”

A hackerek első generációja az MIT-n, a kaliforniai Szilícium-völgy vállalati kutatólaborjai környékén ismeretlen terepen törtek előre. Munkamódszereik a vadnyugati pionírok módszerei voltak, a törvényeik a pionírok törvényei voltak: „Szabad hozzáférést az eszközökhöz, minden eszközhöz, ami segíthet a céljaid elérésében! Ne bízz az autoritásban! Csak a munkád minősége az, ami számít! Oszd meg a másikkal az információt, azt, amit megtudtál, mert több szem többet lát! A cél a felfedezés öröme, a szépség keresése! A számítógéppel jobbá tehető az életed!” Ezek egy tudásban, tapasztalatban, erőforrásokban szegény, de lehetőségekben és potenciálban mindennél gazdagabb társadalom demokratikus, egalitáriánus szabályai, melyek nyomokban máig meghatározó szerepet játszanak az internet működésében.

A második hacker generáció az otthoni számítógépekkel bukkant fel, vagy talán pontosabb azt mondani, hogy a második hacker generáció indította el az otthoni számítógépek forradalmát. Steve Jobs és Steve Wozniak a szilícium-völgyi számítógép-hobbisták klubjában (a Homebrew Computer Club-ban) sok más lelkes amatőrrel együtt azon kísérletezett, hogy össze lehet-e legózni egy mindenki számára könnyen hozzáférhető egyszerű személyi számítógépet a piacon elérhető alkatrészekből. Az Apple I és az Apple II egy hack volt, egy elképesztően sikeres kísérlet, amit a technológiát ismerni vágyó lelkes felfedezők terveztek, és ami végül elvezetett ahhoz, hogy ma már a számítógép minden háztartásnak része.

A harmaduk hullám a hálózatokkal és az internettel köszöntött be. Ellopott jelszavak, elérhetetlenné tett, vagy megváltoztatott weboldalak, végtelen mennyiségű spam, feltört személyi számítógépek, adatkereskedelem, eltűnt hitelkártya-adatok, tűzfalak és vírusírtók fémjelzik ezt a kort. Ahogy tágult az elektronikus tér, úgy vált egyre könnyebben hozzáférhetővé a hackeléshez szükséges tudás, és úgy lett benne egyre több lehetőség a károkozásra és felforgatásra is. Bármennyire is riasztó belegondolni abba a lehetőségbe, hogy egy szerencsésebb script-kiddie (azaz különösebb tudás nélküli, ám a hacker programokkal kísérletező tinédzser) is felmérhetetlen károkat tud adott esetben okozni, azt is látni kell, hogy még a legrosszindulatúbb hacker is szükséges komponense a digitális világnak. A jó- és rosszindulatú hackerek folyamatos támadásai segítenek befoltozni a biztonsági réseket egy egyébként jól felépített rendszeren, és segítenek a rosszul kitalált rendszerek végleges eltűntetésében. A zenék másolásvédelme nem kis részben azoknak a hackereknek köszönhetően tűnt el végleg az életünkből, hogy hackerek újra és újra bebizonyították e rendszerek hiábavalóságát.

Közcím: Skynet

A hackerek negyedik generációja a korábbiaknál jóval kevésbé látható, ám befolyásuk, hatásuk, ha úgy tetszik veszélyességük minden korábbinál komolyabb. No nem azért, mert ennyivel jobbak lennének az elődeiknél, hanem azért, mert a világ minden eddiginél jobban kiszolgáltatott azoknak a számítógépes rendszereknek, amiknek e hackerek az igazi urai. Tűnjön bármennyire is riasztónak és kellemetlennek az a kaotikus és veszélyes világ, ami miatt ma néha a bankunk egy hackertámadás miatt kicseréli a bankkártyánkat, mindez az Édenkert ahhoz képest, ami ránk vár.

Mára minden rendszer egyben számítógép is, mely ráadásul az interneten keresztül is megközelíthető, legyen szó szimpla e-könyv olvasóról, a helyi vízművek vezérlőberendezéseiről vagy egy titkos iráni uránfinomító bázisról. A pár évvel ezelőtt írt sci-fik cyberháborús disztópiái mára mindennapos valósággá váltak. Amerikai és izraeli titkosszolgálatok bombázás helyett vírusokkal támadják Iránt, Kína hátsó ajtókat épít a világpiacra szánt hálózati eszközökbe, Oroszország számítógépes háborúval bénítja meg Észtország kormányzati rendszereit, a Wikileaks diplomáciai és katonai dokumentumokat szivárogtat, az Ukrajna hackereket vet be a fájlcserélő kalózok ellen, és ezek csak azok a hírek, amikről tudunk. Az elektronikus ipari kémkedésnek és hadviselésnek igazából nincsenek korlátai. Nincs genfi egyezmény, nincs Vöröskereszt, nincsenek e háborúnak sem szabályai, sem története, sem fegyverszünete, sem semleges területei. Ebben a ránk váró végtelen cyberháborúban hazafias érzelmű független hackerek, zsoldosok és állami alkalmazottak, katonák küzdenek a számítógépes rendszerek feletti ellenőrzésért, keresik a bejutás, a megfigyelés, a szabotázs lehetőségeit.

A négy hullám jól leírja a hacker színeváltozását. A lelkes-kedves hobbista képe hamar átalakult a rettegett számítógépes terrorista fenyegető alakjává. Ez a hackerekkel szembeni ellenérzés azonban sok szempontból egy tudatosan felépített morális pánik volt a mindent átszövő elektronikus világ hajnalán. A hackerek személyében sikeresen meg lehetett testesíteni a félelem és fenyegetettség kiváltójának személyét, márpedig enélkül aligha lehetett volna elfogadtatni a társadalommal az egyre szigorúbb, a privát szférába egyre mélyebben behatoló elektronikus felügyeleti és megfigyelési technológiákat. A totális ellenőrzés. és a totális cyberháború korában szükség van egy bűnbakra, aki megtestesíti mindazt, amit nem szabad, ami káros és veszélyes a fennálló társadalmi rendre. Ki lenne erre a bűnbak szerepre alkalmasabb, mint az a hacker, amelyik nem tartja tiszteletben azt, hogy mit szabad és mit nem, és aki –legyen jóindulatú vagy gonosz – folyamatosan olyan helyen van, ahol nem lenne szabad lennie?

Közcím: Csináld magad

Ám amikor elfogadjuk a technológiát kihívásként, megismerendő, uralandó dologként kezelő emberek kriminalizálását, akkor ezzel lemondunk az elektronikus világ megértésének, ne adj isten uralásának szándékáról. Ebből a szempontból (is) tanulságos az Apple sorsa. A vállalat, ami a technológia szabad barkácsolásának, berhelésének lehetőségéből született, mára fenntartja magának a jogot, hogy üzemképtelenné tegye a felhasználók által megberhelt (jailbreakelt) eszközöket. Sokszázmillió boldog Apple felhasználó pedig örömmel mond le arról, hogy egy megvásárolt eszköznek valóban tulajdonosa legyen, mert lemond arról, hogy szétszedhesse, megismerje, megváltoztathassa, jobbíthassa azt a dolgot, amit emiatt csak elvben, de nem gyakorlatban birtokol. Az, aki lemond arról, hogy maga hacker legyen, lemond arról, hogy az életének egyre nagyobb hányadát kitevő valóságban aktív, alakító szerepet játsszon. És erre az sem mentség, hogy a változtatni tudók és akarók között – akárcsak bármilyen más embercsoportban – vannak rosszindulatú, gonosz emberek is, akik boldogan csapnak le az első útjukba kerülő hitelkártyaszámra.


Keretes 1:

Cím: Miért hackelnek a hackerek?

Kevin Mitnick, az egyik leghírhedettebb hacker írja hamarosan magyarul is megjelenő önéletrajzában: „A fiatalkorúak bíróságának bírója meghallgatta az ügyemet és tanácstalannak tűnt: azzal vádoltak meg, hogy hacker vagyok, de nem loptam el és nem használtam fel egyetlen hitelkártyaszámot sem, és nem adtam el semmilyen más szabadalmazott szoftvert vagy üzleti titkot. Csak a puszta élvezet kedvéért törtem be számítógépekbe és a telefontársaságok rendszereibe. A bíró nem értette, miért csinálnék ilyesmit, ha nem húzok hasznot belőle. Annak, hogy a puszta élvezetért teszem, egyszerűen nem volt értelme.” Márpedig a puszta élvezet az egyik legfontosabb motiváció az elektronikus világban, és ez igaz a Wikipédia szerkesztőkre ugyanúgy, mint a számítógépes rendszerek illetéktelen felhasználóira. Persze nem csak ez az egyetlen ösztönző működik a hackerek között, annak ellenére, hogy az első két generációban ez volt a meghatározó motiváció. Továbbra is van, akit a felfedezés öröme, a kihívás hajt, és nincs benne sem rosszindulat, sem mohóság. Ők ugyanolyan rejtvényfejtők mint bármelyik Füles vásárló, csak épp nem keresztrejtvények megoldás sora, hanem számítógépes rendszerek védelmének feltörése izgatja őket. Mások azonban pénzért árulnak megszerzett adatokat a feketepiacon. Megint mások zsoldosként szolgálják a megbízóikat, azt, aki épp a legtöbbet fizeti, vagy akivel ideológiából, hazafiasságból azonosulni tudnak. Vannak közöttük jóindulatúak, akik egy feltört rendszer gazdáinak tesznek szívességet azzal, hogy megmutatják, hol tudtak betörni egy rendszerbe. Mások e lehetőséget zsarolásra, adatlopásra, károkozásra használják. Hacker mindegyik? Igen. Ahol hatalom, vagy pénz van, ott titkok vannak, és ahol titkok vannak, ott megjelennek azok az emberek, akik a fenti okok bármelyike miatt, de meg akarják magunknak szerezni ezeket a titkokat. De a hacker és a számítógépes bűnöző nem csereszabatos fogalmak. Vannak közöttük bűnözők is, de csak azért, mert nehéz úgy számítógépes bűnözni, hogy az ember nem ért a számítógéphez. A hackerek pont annyira számítógépes bűnözők, mint amennyire egy asztalos nem az. Lehet, hogy mindkettő szívesen lenne milliomos lopott hitelkártyaszámok értékesítéséből, de erre csak az egyik képes. A hackerek pont ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, kiválóságainkkal és gyarlóságainkkal. Mondjuk kicsivel jobban értenek a gépekhez, mint az átlag.


Keretes 2

Cím: Jó szóval oktasd, hackelni is engedd szép, komoly fiadat!

Az Amerikai Egyesült Államokban hacker-képző program indult középiskolások számára. Meglepő, hogy iskolai oktatás keretében tanítanak diákokat információ-biztonságra? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor persze nemleges a válasz. Nem tudjuk megvédeni saját adataink, online létezésünk biztonságát, ha nem ismerjük azokat a módszereket, amikkel támadást lehet intézni ellenünk. Nevezzük digitális önvédelemnek, és akkor azt is megértjük, hogy egy-egy harcművészeti fogás ugyanúgy alkalmas védekezésre, mint támadásra, csak a technika ismerőjétől függ, hogy mire kívánja használni a tudását. A hacking szervezett iskolai oktatásával ráadásul átadhatók a hackerek első két generációját formáló értékek, a hacker etika, ami nélkül a számítógépes rendszerek feltörésére alkalmas tudás valóban pusztító fegyverré válhat az egyén kezében. Akárcsak a megfelelő lelki, pszichikai tréning nélkül elsajátított ölni tudás képessége.



Keretes 3:

Cím: A témával foglalkozó legfontosabb magyar és idegen nyelvű irodalmak:

Brand, S. (1985). Keep Designing: How the Information Economy Is Being Created and Shaped by the Hacker Ethic. Whole Earth Review, 44–55.

Flammich Mariann (2002): Hackerek. Médiakutató

Galántai Zoltán (1998) A nagy adatrablás, Budapest: Kossuth Könyvkiadó,

Galloway, A. R., & Thacker, E. (2007). The exploit : a theory of networks . Electronic mediations (p. vii, 196 p. ). Minneapolis : University of Minnesota Press .

Himanen, P. (2001). The Hacker Ethic and the Spirit of the Information Age. Random House Inc. New York, NY, USA.

Jordan, T., & Taylor, P. (2004). Hactivism and Cyberwars – Rebels with a Cause ? . London : Routledge.

Keleti Arthur (2010): “Én mindig szemét vagyok, de van amikor van szerződésem is…” – Beszélgetés hackerekkel a motivációról, eseteikről és a tanulságokról. Elérhető az Interneten: http://itbn.hu/Publikaciok/qen-mindig-szemet-vagyok-de-van-amikor-van-szerzdesem-isq-beszelgetes-hackerekkel-a-motivaciorol-eseteikrl-es-a-tanulsagokrol

Levy, Steven (1994) Hackers: Heroes of the Computer Revolution. London: Penguin Books.

Mason, M. (2008). The Pirate’s Dilemma. The: How Hackers, Punk Capitalists, Graffiti Millionaires and Other Youth Movements are Remixing Our Culture and Changing Our World, 14, 288.

Raymond, E. (1999). The cathedral and the bazaar. Knowledge Technology Policy, 12(3), 23–49.

Sterling, Bruce. The Hacker Crackdown: Law and Disorder on the Electronic Frontier. New York: Bantam Books, 1992.

Turner, F. (2006). From counterculture to cyberculture : Stewart Brand, the Whole Earth Network, and the rise of digital utopianism. Chicago: University of Chicago Press.

Wark, M. (2004). A hacker manifesto. Cambridge, MA: Harvard University Press.

Zittrain, J. (2008). The future of the Internet and how to stop it (p. vi, 342 p.). New Haven [Conn.]: Yale University Press.


Hermész kora

Bodó Balázs


Az elmúlt hónapokat a világ legnagyobb elektronikus kalózkönyvtárának felfedezésével töltöttem. Orosz szervereken, egy javarészt orosz anyanyelvű önkéntesekből álló kicsiny társaság több mint egymillió tudományos szakkönyvet, másik egymillió szépirodalmi művet, majd tízmillió tudományos cikket, sok ezer képregényt és folyóirat-számot tesz mindenki számára ingyenesen és korlátozás nélkül, ámde illegálisan elérhetővé. Az érdekelt, hogy hogyan jött létre és hogyan maradhatott fenn egy ilyen kalóz-könyvtár, milyen könyvek találhatók benne, és kik a látogatói. Az alapítókkal, üzemeltetőkkel és önkéntesekkel folytatott interjúk mellett sok időt töltöttem a könyvtár katalógusának elemzésével is. Megpróbáltam megérteni, hogy milyen könyvek azok, amik bekerülnek egy ilyen könyvtárba, hogy áll e könyvek legális elérhetősége. A könyvtár felhasználóiról is sikerült adatokat beszereznem, két hónapnyi letöltési statisztikákat bocsátott az egyik, ugyanezt a katalógust kínáló oldal adminisztrátora a rendelkezésemre.

A könyviparban is már jónéhány éve beköszöntött a Napster korszak. A szövegeket már a számítástechnikai forradalom hajnalán, évtizedekkel a zene és filmek előtt digitalizáltak, a könyvkalózkodás azonban csak az elektronikus könyvolvasók – mindenekelőtt az Amazonnak köszönhető – elterjedésével vált észrevehető mértékűvé. Az olcsó e-könyv olvasók kellettek ahhoz, hogy a gerilla könyvdigitalizáció kilépjen a lelkes megszállottak privát passziójának keretei közül, és olyasféle forradalmat indítson be, mint amilyen a Napster, és később a Youtube és a Spotify, azaz a hatalmas zenei katalógusok könnyű, olcsó, korlátozásoktól viszonylag mentes elérhetősége okozott a zeneiparban.

Számos jele van annak, hogy előbb-utóbb a könyvterjesztés is eljut az alacsony havidíjért korlátlan hozzáférést kínáló Spotify vagy Netflix modellhez, most azonban még a kalózkönyvtáraké a főszerep. Ők ugyanis, a film- és zenekalózokhoz hasonlóan, évekkel járnak a piaci szereplők előtt. Jelenleg ők vannak a legközelebb ahhoz, hogy megvalósítsák az emberiség évezredes álmát, az univerzális könyvtárat.

Az Alexandriai könyvtár időszámításunk előtt 3. századi megalapítása óta próbálkoznak egymást követő generációk azzal, hogy egy helyre gyűjtsék az emberiség által papirusz-tekercsekben, kódexekben, könyvekben felhalmozott tudását, emlékeit és mítoszait, félelmeit és jóslatait. A bábeli könyvtár létrehozására tett kísérletek azonban jobbára a bábeli torony sorsára jutottak, hisz túlságosan nagyok voltak a megvalósítás útjában álló technológiai, gazdasági, és a legutóbbi időben jogi akadályok. A digitális forradalom ugyan képes volt az utolsó technológiai és fenntarthatósági / finanszírozási akadályokat is kezelhető mértékűre csökkenteni, azonban a jogi akadályok leküzdhetetlennek bizonyultak még az olyan lendületű és befolyású szereplők számára is mint a Google, aki egy évtizednyi munka után vallott kudarcot, sok tízmillió digitalizált könyvvel a szerverein, és egy, a hozzáférhetővé tételt megakadályozó, egyelőre beláthatatlanul húzódó jogi konfliktussal.

A kalózok kezét azonban nem kötik jogi béklyók, és Hermész, a tolvajokat védő isten, a kalózok támogatásával valójában az irodalom ügyének tesz szolgálatot. Soha nem volt még ilyen könnyű a világban felhalmozott tudományos és irodalmi kincsekhez hozzáférni. Soha ilyen választékból olvasó még nem válogathatott. A kalózkönyvtáraknak köszönhetően a történelemben korábban elképzelhetetlen léptékben vált a tudás globálisan, mindenki számára egyenlő feltételekkel, ingyenesen és korlátlanul elérhetővé.

A könyvtár, ahol az elmúlt hónapokat töltöttem Oroszországban üzemel, és ez nem véletlen. A szovjet idők cenzúrája és gazdasági nehézségei kifinomult olvasói praktikákat szültek, amik mind arról szóltak, hogy hogyan lehet illegális, informális csatornákon keresztül legálisan nem, vagy csak nehezen elérhető szövegeket hozzáférhetővé tenni. Az átmenetet követő eufórikus évek egybeestek a személyi számítógépek és az internet elterjedésével, és így az irodalmi hagyományaira mélységesen büszke, de aladdig megnyomorított orosz könyvkultúra a digitális világban találta meg a kibontakozás igazi lehetőségét. Lelkes olvasók és írók, könyvkiadók és könyvtárosok, egész oktatási intézmények vetették bele a 90-es években magukat a könyvek digitalizációjába és offline majd online terjesztésébe. A nyugati szerzői jogi normáktól igencsak távol álló, és a jogérvényesítés terén sem igazán élenjáró jogi környezet persze segített a kalózkönyvtárak elszaporodásának, de az ezidőtájt szinte népi sportként űzött digitális könyvtárépítés igazi mozgatórugóját a frissensült digitális könyvtárosok szerzők kéréseit tiszteletben tartani igyekvő kooperatív hozzáállása, és az ezt méltányló szerzők és kiadók lelkes részvétele jelentette. Néhány év alatt nem csak az orosz irodalmi kánon, de a korábban orosz nyelven nem hozzáférhető nyugati irodalmi és tudományos művek is elérhetővé váltak elektronikus formátumban. Az orosz szervereken működő, eredendően orosz fókuszú gyűjtemények egy idő után a Nyugat-Európában ugyanezidőtájt elindult, de a szerzői jogi problémák miatt bezárni kényszerült nyugati gerilla könyvtárak állományainak is képesek voltak búvó- és megőrzési helyet nyújtani.

Szisztematikus adataim a kalózkönyvtár tudományos szakkönyvtár részéről vannak. Itt, az interneten itt-ott felbukkanó, szabadon sodródó könyvgyűjtemények lassú integrációjával mára majd 1.2 millió kötetre rúgó állomány jött létre. Az eredetileg orosz egyetemek matematikai és fizika intézetei által digitalizált, orosz nyelvű, természettudományokban erős gyűjtemény az integrációs folyamatnak köszönhetően ma már zömében angol nyelvű, és a társadalomtudományok, bölcsészettudományok, élettudományok legalább olyan fontos részét képezik a gyűjteménynek, mint a természettudományok. A folyamatosan, soktízezres adagokban érkező új címeknek köszönhetően a legnagyobb nyugat-európai és észak-amerikai tudományos kiadók által kiadott, legfrissebb tudományos mainstream utolérhetetlen gyűjteménye vált e könyvtárból. A katalógust az Amazon.com kínálatával összevetve az is kiderült, hogy bár e könyvek túlnyomó része elég fontos ahhoz, hogy a kiadók nyomtatásban tartsák, de mintegy kétharmaduknak nem kapható elektronikus verziója. Azaz, aki e könyvek valamelyikére vágyna, az vagy kifizeti a papír-kiadás sokszor meglehetősen borsos, 100 USD feletti árát, vagy jó eséllyel hoppon marad, ha elektronikus verzióra vágyna.

A kalózkönyvtár tehát képes biztosítani az elektronikus hozzáférést ott, ahol az legálisan nem megoldott, és ez a tény állhat amögött, hogy olyan gazdag és fejlett nyugati országok mint az USA, Németország, az Egyesült Királyság vagy Franciaország is ott találhatók a könyvtár legnagyobb volumenben letöltő országainak tízes toplistájában. E lista másik részét szegényebb, már a nyomtatott kiadáshoz is nehezebben hozzáférő, és a nyugati árakat még nehezebben megfizetni képes fejlődő országok adják: Oroszország, India, Indonézia, Irán, Egyiptom, Ukrajna és Törökország. De nem ők a legnagyobb egy főre eső felhasználók. Az egy lakosra eső letöltések toplistájában zömében azokat a közép-kelet európai volt szovjet szatellit országokat találjuk, akik a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlásával szellemi és gazdasági értelemben újra csatlakoztak a Nyugathoz, de a szegénységük és az infrastrukturális elmaradottságuk miatt rákényszerülnek arra, hogy a kalózkönyvtárak segítségével próbálják behozni a sok évtizedes elmaradásuk.

Magyarország a 13. a Litvániát, Észtországot, Görögországot, Lettországot, Szlovéniát, Horvátországot, Oroszországot és a Makedón Köztársaságot is magában foglaló, legnagyobb egy főre eső kalózkönyvtár használó országokat tartalmazó listán. Magyarország is intenzíven használja tehát a kalózkönyvtárakat arra, hogy a könyvtári hálózat és a privát vásárlások mellett e csatornákon is tudást importáljon. Ismerve a magyar felsőoktatásból az elmúlt években kivont pénzek mennyiségét, és a tudományos és egyetemi könyvtárak elszomorító anyagi helyzetét, azt kell mondjam, hogy ma már a kalózkönyvtárak jelentik a Nyugati tudományos diskurzusoktól való végleges leszakadásunk elleni utolsó menedéket.

Ami a tudásimportot illeti tehát, azzal nem állunk rosszul. A könyvtárakban elérhető a nyugati világ tudományos és irodalmi teljesítményeinek legjava, és a magyar olvasók szorgalmasan gyűjtik e könyveket. Bolondok lennének, ha nem így tennének. De mi a helyzet a magyar nyelvű szépirodalmi és tudományos szövegek elérhetőségével? Az egymillió kétszázezer tudományos dokumentumot tartalmazó könyvtárban majd félezer nyelven lelhetők fel szövegek, köztük magyarul is. A magyar nyelvű állomány azonban kevéssel számlál 300 dokumentumnál többet. Az egymillió szépirodalmi mű között pedig egyetlen magyar nyelvű szöveget sem találni. Ha Kertész, Konrád, Nádas, Eszterházy nevére keresünk kapunk ugyan találatot, de csak e szerzők angol, német, spanyol, francia nyelvre lefordított műveit.

Időről időre felhív egy kiadóvezető barátom azzal a kéréssel, hogy nézzem már meg, a katalógusuk mekkora része érhető el e könyvtárakon keresztül. Én rendre megnyugtatom őt, hogy nincs, vagy csak egy-két cím letölthető e kalóz-könyvtárakból, és aztán felteszem a kérdést neki, hogy most akkor örülünk-e. Ő igen, én kevésbé szoktam ilyen alkalmakkor boldog lenni. Egy-egy könyv ugyanis akkor kerül be a kalózkönyvtárakba, ha legalább egyvalaki akad, aki a könyvet elég fontosnak tartja ahhoz, hogy bedigitalizálja és megossza azt. Gondolhatunk bármit a kalózkönyvtárak kiadókra, szerzőkre gyakorolt hatásáról, de –ismerve e könyvtár adminisztrátorainak a kiadók jogérvényesítési erőfeszítéseit semmibe vevő kackiás hozzáállását -, az a tény, hogy egy könyv nem elérhető a nyugati félteke legnagyobb kalózkönyvtárában azt jelenti, hogy nem volt egyetlen egy ember sem, beleértve a szerzőt és az összes olvasót, akiben felmerült volna, hogy érdemes e könyv elérhető tételével egy kicsit is elbíbelődni.

És ez, sok szempontból komoly bajt jelent. Ami a tudományos szövegeket illeti, a magyar szakszövegek egy részét az angol nyelvű alternatívák egészen egyszerűen kiszoríthatják a diskurzusból. Ha van jó, közeli angol nyelvű alternatívája egy magyar nyelvű szövegnek, akkor egyre kevesebb érv szól amellett, hogy az ember a diákot a kevés számú magyar nyelvű könyvtári példányra szorítsa a kéznél levő, a Kárpát-medencén kívül is felismert nyugati alternatíva helyett. De nem csak a szakszövegek vannak versenyhelyzetben. Az orosz interneten divatos kalóz-könyvtárak egyik legfontosabb missziója idővel az orosz nyelvű diszpóra hazai irodalommal való ellátása, a kulturális közösség időn és téren át való fenntartása lett. Tapasztalatból tudom, hogy a nehéz és terjedelmes könyvtár az, amiről a külföldre hurcolkodó fájó szívvel ugyan, de először lemond. De a diaszpórában élve is olvasni kell, és az idegen tájakon túl ott vár az idegen nyelvű irodalmak felfedezésének sok kihívása is. Szívesen olvasok magyarul, de oly sok mindent nem olvastam még angolul vagy franciául sem. Egyre gyakrabban esik meg, hogy ha választani kell, azt választom, ami könnyebben elérhető.

A kalózkönyvtárak léte nem kell, hogy automatikusan a könyves világ pusztulásához vezessen. Épp ellenkezőleg: soha ilyen jó nem volt még olvasónak lenni a történelemben és a világban, hisz az utolsó akadályok is leomlani látszanak az elől, hogy egy karnyújtásnyira, pontosabban egérkattintásnyira legyen tőlünk a világ összes szellemi kincse. Talán a szerzők legtöbbje sem szomorkodik azon, hogy sokkal több olvasóhoz eljuthat, mint amennyi könyvet el tudhat valaha is adni. Mindettől függetlenül, egy könyvkultúra léte nehezen elképzelhető anélkül, hogy lenne mögötte egy egészséges könyvpiac, sikeres kiadókkal, otthonos könyvesboltokkal, minket és a szövegeket egyaránt ismerő, értő közvetítőkkel. Ennek megléte, egészsége, akárcsak eddig, rajtunk múlik, olvasókon. Drága olvasó, vegyél tehát könyveket: vedd meg mindazt, amit szeretnél nyomdaillatúan kézbe fogni, vedd meg azt, amit szeretnél gyerekednek örökül hagyni, vedd meg ajándékba azt, amit kölcsönadnál, de nem lehet. És ha mindeközben lopva könyvet töltesz le, kalózkönyvtárak virtuális polcai között kóborolsz, ne feledd: nem csak olvasóként van felelősséged, de a könyvtáros is te vagy. Csak rajtad múlik, mi az, ami a számodra fontos könyvekből mások számára is elérhető. Hermész, az istenek hírnöke, az utazók, kereskedők istene, az ékesszólás, irodalom, és a tolvajok védelmezője fél szemmel rád is figyel.


Hiba csúszott a másolásba


A tiltakozás minden várakozást felülmúlt, ám a kormány nemcsak ezért követett el hibát az új közteher tervével. Az internetadó sokkal kényesebb téma annál mint, ahogy azt Orbán Viktor elképzelte, nála sokkal nagyobbaknak és erősebbeknek is beletört már a bicskája.


Az október 21-én bemutatott adótörvény-tervezet (T/1705) 148-151 paragrafusai a távközlési adóról szóló 2012 . évi LVI . törvény rendelkezéseit terjesztik ki az internetszolgáltatókra. Ennek értelmében az a szolgáltatást igénybe vevő előfizetők, magánszemélyek és gazdasági társaságok, minden gigabájtnyi adatforgalmuk után 150 forintnyi adót kötelesek fizetni, mely adó, gazdasági társaságok esetében a társasági adó mértékével csökkenthető.

Hétfői lapzártánk idején úgy fest a helyzet, hogy e tervezet lett az a bizonyos utolsó csepp, ami a kormánnyal szembeni eddig alig látható elégedetlenséget átlökte azon a ponton, ami az elégedetlenkedő Facebook aktivitást a bevert ablakoktól elválasztja. Talán azért, mert az alaptörvénnyel, a bankadóval, az egykulcsos szja-val, a felsőoktatásból való forráskivonással, és az összes többi, az ország rövid- és hosszú távú sorsát, sikerességét, versenyképességét negatívan érintő intézkedéssel szemben az internetadó mindenki számára tisztán érthető fenyegetés. Ezzel ugyanis pontosan kiszámolható költsége lett minden Facebookon elvert órának, minden kiskutyás Youtube videónak, minden nagyfelbontású, erotikus műalkotás megtekintésének.

ʘ _

Pedig az internet megadóztatása minden csak nem egyszerű téma. A digitális világ felnőtté válásának legárulkodóbb jele a formális állami figyelem kiterjedése az addig ellenőrzés nélkül zajló tevékenységek egyre nagyobb szeletére. Az állam nyilvántartja, szabályozza, és végül meg is adóztathatja azokat az online világhoz köthető tevékenységeket, amik eddig nem voltak számára láthatóak vagy érdekesek. A téma időszerűségét mi sem jelzi jobban, mint hogy mind az Európai Bizottság (EB), mind a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) magas szintű szakértői munkacsoportokat jelölt ki a digitális világ adózási kérdéseinek áttekintésére – az EB munkacsoportja májusban küldte el jelentését Manuel Barrosónak.

Az internet megadóztatása nem Orbán Viktornak jutott először az eszébe. Olyannyira nem, hogy mára kifinomult tipológiája van a lehetséges internetadóknak. A hozzáférési adót egyes kapcsolatokra vetnék ki, a távközlésit a távközlési szolgáltatók forgalma vagy nyeresége alapján, a bitadót az interneten forgalmazott adatmennyiségre (ilyen a magyar javaslat is), míg a sávszélesség adót – természetesen – az internet-kapcsolat sávszélessége alapján állapítanák meg. De létezik az email adó is fogalma is, a küldött és forgalmazott levelek száma alapján, ez támogatói szerint a spammerek elleni legjobb fegyver lehetne. És persze megadóztatható az interneten keresztül vásárolt áru és szolgáltatás, az online végzett (alkalmi) munka, vagy az online piactereken keresztül szerzett jövedelem.

Az internetes kereskedelem megadóztatása mára bevett gyakorlat. Ma már a legtöbb online vásárolt termék és szolgáltatás árában benne foglaltatik a vevő lakhelye alapján megállapított mértékű „sales tax”, az a forgalmi adó, amit az adott államban tartózkodó vevőnek akkor is meg kell fizetnie, ha olyan eladótól vásárolt az interneten keresztül valamit, aki az államban nincs letelepedve. Egyre több ország adóhivatala kíséri különös figyelemmel az online piactereken árusítókat, és azt, hogy az ott keletkező bevételek szerepelnek-e a kereskedők személyi jöveledemadó bevallásában. Bár a legtöbb fogyasztó érthető módon nem örül, hogy immár az internetes vásárlásai után is meg kell fizetnie a forgalmi adót, és az online tevékenységből származó jövedelem sem tisztán zsebbe megy, mégis ezek az adónemek viszonylag fájdalommentesek, mert csupán annyi történik, hogy az online tranzakciókra is érvényesek a fizikai világban már megszokott és elismert szabályok.


Az internetes előfizetés és/vagy adatforgalom megadóztatása némileg problémásabb eset. Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) már 1999-ben javaslatot tett egy, a felhasználók által küldött emailek száma alapján kivetett globális adóra, amiből a fejlődő országok fejlesztési programjait finanszírozta volna. Az ötlet 3 napot élt. 2010-ben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) vetette fel a forgalom globális megadóztatásának lehetőségét, így teremtve forrást többek között gyógyszerkutatásokra, és –fejlesztésekre – az elképzelés viszont eleve halva született. Az USA viszont már 1998-ban felismerte, hogy az adóztatás csábító lehetősége komoly veszélyt jelenthet az internet elterjedésére. A kísértéstől az Internet Tax Freedom Act (ITFA), az internet adómentességét biztosító törvény elfogadásával szabadult meg, ami szövetségi, állami és helyi szinten egyaránt megtiltotta új internetre vonatkozó adók kivetését. A tilalom egyaránt vonatkozik az előfizetésre, a forgalomra, sávszélességre és a küldött (és fogadott) emailek száma alapján megállapított adókra. Az ITFA ugyan érvényben hagyta a törvény elfogadása előtt megállapított internetadókat – ezért fizetnek Texasban havi 2-3 dollárnyi netadót az előfizetők –, időről-időre érvényét veszti, úgyhogy meg kell újítani, de mindeddig komoly, mindkét politikai oldalon átívelő támogatás biztosította a fennmaradását. Az elmúlt 16 évben az amerikai törvényhozás négyszer hosszabbította meg a törvényt, legutóbb 2014. november 1-ig.

A megújítást megelőző vitában, 2014 nyarán felmerült, hogy állandó törvénybe iktassák az adóztatás tiltását. Az ötlet ugyan csont nélkül átment az amerikai szövetségi törvényhozás képviselőházán, de komoly vita indult az adóztatás tiltásának indokoltságáról. A vitában az egyik oldalon azok állnak, akik szerint az internet megadóztatása olyan kritikus erőforráshoz nehezítené meg a hozzáférést, amit emberek milliói használnak nap mint nap arra, hogy boldoguljanak, tanuljanak, gazdagodjanak, vagy csak szimplán éljék az életük. Az amerikai érvek érdemben nem különböznek az internetadó magyar kritikusainak érveitől: a drágább internet növeli a digitális szakadékot, a lemaradást, elfojtja az innovációt. Az adók bevezetését támogatók szerint azonban az internet elterjesztésében kulcsszerepet játszó adómoratórium ideje lejárt. Az internet annyira a hétköznapok részévé vált, hogy elterjesztéséhez nincs már szükség kedvezményre, miközben a tilalom súlyos dollár milliárdoktól fosztja meg a kormányzatot.

Az ideiglenes törvény három nappal az USA kongresszusi választások napja előtt lejár. Újbóli meghosszabbítása ebben a pillanatban legalább olyan bizonytalan, mint az adómoratórium állandó törvénybe iktatása, mert felbomlani látszik a javaslatot támogató kétpárti koalíció.

Európában az internetadó ötlete először 2008 januárjában, Franciaországban merült fel. A Nicolas Sarkozy által kezdeményezett átfogó közszolgálati médiareform kitiltotta a reklámokat a közszolgálati csatornákról, és az így kieső bevételt egyrészt a kereskedelmi adók reklámbevételeinek megadóztatásával, másrészt a távközlési szolgáltatókra, így a telefon-, a kábel- és az internetszolgáltatókra kivetett adókkal tervezte pótolni. Az első tervek az előfizetőnként megállapított adóról szóltak, ami nemzetközi botrányt kavart, és a javaslat végül az árbevétel százalékában megállapított adóra finomodott. Ez a megoldás azonban az Európai Bizottságnál verte ki a biztosítékot. Az EB kötelezettségszegési eljárás keretében ugyan megállapította a távközlési szolgáltatásokra kivetett extra díj közösségi szabályozással való ütközését, és felkérte Franciaországot díj kivezetésére, ám érdemi lépést azóta sem tett. Hacsak a Francois Holland vezette közmédia-ellenreform nem lép ez ügyben, a távközlési adó marad, annak ellenére, hogy a bevételek jelentősen elmaradnak a tervezettől.

Alig három hónappal a Sarkozy féle javaslat nyilvánosságra kerülése után, 2008 áprilisában az akkori MSZP-SZDSZ kormány kulturális miniszterének, Hiller Istvánnak támadt az ötlete, hogy a Nemzeti Kulturális Alap kasszájának feltöltésére 0.8%-os kulturális járulékot vetett volna ki az internet- és a mobiltartalom szolgáltatásokra. A sok szempontból a francia modellt tükröző javaslat azonban, szemben Sarkozy reformjával, viszonylag hamar elvérzett az akkor ellenzékben lévő Fidesz, az internetezők, és a járulékfizetés alanyaiból álló lobbycsoportok támadásának köszönhetően.

Mindeközben folyamatosan napirenden van, nem csak az USA-ban, de az ENSZ távközlés-szabályozásért felelős szervezetében, a Nemzetközi Távközlési Unióban is a nagy forgalmat generáló, zömmel amerikai online szolgáltatók (Google, Apple, Netflix, Facebook stb.)„megadóztatása”.  Az idézőjelet az indokolja, hogy az adatforgalom alapján számolt díjat nem egyes államok vetnék ki, hanem a távközlési szolgáltatók tartanak igényt rá. A netes infrastruktúra fejlesztésébe milliárdokat fektetők hosszú ideje panaszkodnak amiatt, hogy míg az egyéni előfizetők egyre több, nagy adatforgalmat generáló online szolgáltatást használnak, addig az ilyen szolgáltatásokat kínáló cégek nem járulnak hozzá az színvonalas működtetéshez, azaz a távközlési infrastruktúra fejlesztésének költségeihez. A szolgáltatók azt szeretnék, ha külön díjakat számíthatnának fel az ilyen szolgáltatókkal szemben. Akik viszont érthetően húzódoznak attól, hogy fizessenek az általuk forgalmazott adatmennyiség után. Érdekeik ezen a ponton egybe esnek a „hálózati semlegességért” küzdő aktivisták érdekeivel, akik szerint a digitális innováció legfontosabb feltétele, hogy minden internethasználó, legyen az kicsi vagy nagy, ugyanazokkal a feltételekkel juthasson el az összes többi, hálózatra csatlakozó felhasználóhoz.


Pusztán technikai szempontból az internet megadóztatásának bizonyos formái igencsak vonzó bevételi forrást jelenthetnek pénzzavarral küzdő kormányok számára. A kutatások szerint az internet-hozzáférés, és a különféle online szolgáltatások kereslete kezdetben igen érzékeny az árváltozásra, azaz egységnyi árnövekedés egységnyinél nagyobb keresletcsökkenést eredményez. De a fejlettség egy pontján a kereslet érzéketlenné, árrugalmatlanná válik: hiába növekedik az ár, az emberek nem akarnak, vagy nem tudnak kevesebbet fogyasztani az internetből. Egy, az Infrapont tanácsadó cég által elvégzett magyarországi kutatás alapján a vezetékes szélessávú piac 2009-ben már megközelítette ezt a határt, ami nem meglepő. Akinek egyszer az életévé vált, hogy az interneten intézi a pénzügyeit, azon keresztül végzi a munkáját, tartja a kapcsolatot a szeretteivel és tájékozódik, aligha fog visszaszokni a sárga csekkre, a postai borítékra, és a Magyar Televízió esti híradójára.

Egy, az internet-kapcsolatokra – és nem a forgalomra – kivetett adó tehát bár minden bizonnyal lefojtaná az internet penetráció növekedését és az új típusú hozzáférések (mobilnet, IPTV, internet-of-things) elterjedését, de talán nem vetné vissza a már létező vezetékes-internet előfizetések számát, és az emberek kénytelen-kelletlen, de elfogadnák az áremelkedést.

Ezzel szemben a fogyasztókra, és az online szolgáltatókra egyaránt kivetett, forgalom alapú adó minden bizonnyal jelentős piactorzító hatással bír. A fogyasztói oldalon már másnap beárazhatóvá váltak az online létezés egyes aspektusai (lásd keretes árlistánkat), és a kutatások alapján az is tudható, hogy szemben az előfizetéssel, az internet használat igencsak érzékeny a forgalom­függő költségekre. Ez azt jelenti, hogy a fogyasztás arányában növekvő költségek hamar arra kényszeríthetik az netezőket, hogy a szükséges minimumra korlátozzák az internet-használatot. Ez nem csak a YouTube videó nézegetéssel vagy Facebookozással eltöltött időre vonatkozik, az online adóbevallástól a legális zenei és filmszolgáltatások használatán át át a szoftverek naprakészen tartásáig mindenre.

Ami az otthoni internetezőkkel kapcsolatban negatív hatásként elmondható, halmozottan érvényes azokra a cégekre, akik magyarországi szerverekről próbálnak online szolgáltatást üzemeltetni. Gondoljuk csak bele, hogy az indavideó magyar filmeket elérhetővé tevő szerverei, az audiovizuális tartalmakat elérhetővé tevő online sajtótermékek vagy a magyar kormányzat által más alkalmakkor világrengető sikerként kommunikált budapesti startup vállalkozások mekkora adatforgalmat generálnak nap mint nap, és az adó mennyivel dobná meg a budapesti székhelyfenntartás költségeit! Bár a tervezet szerint számukra az adó a befizetett társasági adóval csökkenthető, de ez aligha vigasz azoknak, akik a nyereségessé válás előtt álló startupként, vagy – mint a Wikipédia – nyereségre nem is törekvő nonprofitként próbálnának nagy adatigényű szolgáltatást üzemeltetni. A tőke és a munkaerő szabad áramlása elől épp az Európai Uniós tagságunkkal omlottak le az akadályok, és az itt megtelepült innovatív digitális vállalatoknak egy ponton túl lehet, hogy jobban megéri Pozsonyban vagy Nagyváradon irodát fenntartani, mint Budapesten, és ezt a folyamatot legfeljebb még a vasfüggöny újbóli felhúzásával, az Unióból való kihátrálással sem lehet megakadályozni.

Nehéz lenne felbecsülni, hogy vajon az internetadó nagyobb károkat okozna-e az országnak, mint a felsőoktatás kizsigerelése, a közmédiába feleslegesen ölt milliárdok, a magánnyugdíjpénztári vagyon elherdálása, vagy épp az adóhivatali vezetők által koordinált adócsalás és korrupció. Valamiért mégis ez akadt be annak a tömegnek, mely adófizetőként tétlenül szemlélte az adója elherdálását, diplomásként az alma matere kiherélését, leendő nyugdíjasként a nyugdíjrendszer összeomlását, betegként az orvosok elvándorlását. Noha az internetadó nem különbözik bármelyik más, hasonlóan kártékony szektorális különadótól, e téma képes a sokszázezres magyar internetnetező társadalom és a sokmilliárdos forgalmú informatikai ipar szereplőjének alkalmi koalícióját kikényszeríteni.


Az eddig kivetett ágazati különadók legtöbbje az állampolgárok kaján kárörömével találkozott, miközben az alkotmány átírása, az oktatás kibelezése, a társadalmi egyenlőtlenségek növelése elleni állampolgári tiltakozásokat a gazdasági szereplők figyelték néma közönnyel. Az is kiderült, hogy külön-külön a két érdekcsoport nehezen jut az Orbán-rezsimmel szemben bármire. A hús utcára vonuló irdatlan tömege önmagában nem garancia semmilyen sikerre, ahogy az iparági ellenlobbik és tiltakozások is hatástalanok, ha nem áll mögöttük széleskörű társadalmi konszenzus.

Az internetes szabadságjogokról talán joggal gondolja azt a legtöbb politikus, hogy nem befolyásolják érdemben egyetlen választás kimenetelét sem. Nehezebb azonban az utcán vonulgató kisebb-nagyobb tömegeket ignorálni akkor, ha közben fajsúlyos piaci szereplők is beállnak a tiltakozók mögé. Az elmúlt évek internetes, internetért létrejött mozgalmainak sikerét elemezve megállapítható, hogy a számtalan egyéni felhasználó, néhány multi milliárd dolláros forgalmat bonyolító új internetes vállalkozás, és az online sajtó szereplőiből álló adhoc koalíciók képesek sikerrel megvédeni az internetet az állami beavatkozástól. Amerikában a SOPA/PIPA törvényjavaslatot, Európában az ACTA egyezményt sikerült megtorpedóznia az online aktivistáknak, mindkettő a szerzői jogok védelmére hivatkozva vezetett volna be az internet szabadságát korlátozó szabályokat.

Úgy tűnik, hogy az internetadó ötlete egyedülálló módon egyszerre mozgat meg egy nagyobb állampolgári tömeget, egy jól szervezett iparági érdekcsoportot és a teljes online médiát, hogy Neelie Kroesről az Európai Bizottság digitális területért felelős leköszönő alelnökéről ne is beszéljünk. Az tiltakozásban végre egymásra találtak a politikai érdekérvényesítés sikere szempontjából kulcsfontosságú szereplők. Mire ez a cikk az utcára kerül, már az is kiderült, erősebbek-e így együtt, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Bodó Balázs

The Institute for Prospective Technological Studiesin Seville organized a workshop on the interaction between legal and pirated books sales. Imke Reimers presented her findings on the effect of copyright protection on e-book sales, I presented my LG study.

Copyright 4 Creativity (C4C) and Kennisland organised this debate to exchange views between stakeholders and policy-makers on how the Netherlands can take a lead in making copyright fit for the digital age, in light of the copyright debate on 5 November in the Second Chamber.

The presentations of the Copyright 4 Innovation debate on 8 September in The Hague are available below and on our YouTube channel. The participants list is available here [PDF].

Handke, C., Bodó, B., & Vallbé, J. J. (submitted). The Value Of Online Licenses For Recorded Music. Journal of Cultural Economics.

A fundamental question in cultural industries is how to cope with the widespread use of digital ICT for unauthorized copying. Over 15 years ago, the explosive growth of the file-sharing network Napster put the issue on the agenda of policy-makers and stakeholders. So far, neither private nor public copyright enforcement measures have resolved the issue.

This paper discusses whether a compensation system (CS) for recorded music – endowing private Internet subscribers with the right to download and use works in return for a fee – would be welfare increasing under current market conditions. It reports the results of a discrete choice experiment conducted with a representative sample of the Dutch population consisting of 4,986 participants. The Internet penetration rate in the Netherlands is 95%, one of the highest worldwide (Eurostat 2014). The Netherlands also entertain a system of levies on copying technology, so that basic elements of a CS should be familiar to many residence.

We find that applied only to recorded music, a mandatory CS could increase the welfare of rights holders and users in the Netherlands by over €600 million per year (over €35 per capita). This far exceeds the current sales value of recorded music of ca. €144 million. Even if a CS were to substitute all of the current sales of recorded music and provided no cost savings, it could simultaneously increase user welfare and rights holder revenues at a price that constitutes a reasonable surplus split. According to our results, this is achieved over a broad range of CS user fees, for example between ca. €1.74 and €9.25 for a CS that is mandatory for all households with Internet subscription.

Some market conditions in the Netherlands make this result particularly noteworthy. On the one hand, during data collection unauthorized private copying from unlawful sources was not outlawed in contrast to some other European countries. On the other hand, the digital market for recorded music in the Netherlands is relatively advanced. In 2012, the year preceding data collection, the digital market in the Netherlands already accounted for 31% of all revenues in the primary market for recorded music, in which authorized services make copies of recordings available to end-users (IFPI 2013). Given lower average retail prices for digital copies, the share of ‘digital’ in unit sales would be higher. Music subscription services and ad-supported online music services accounted for 54% of digital revenues. Residents of the Netherlands thus report substantial willingness to pay (WTP) for participation in a compensation system covering recorded music, in spite of (1) virtually no legal risk associated with private copying from unlawful sources at the time of data collection, and (2) availability and widespread use of authorized digital music services and in particular music subscriptions.

The paper is structured as follows: section 2 briefly discusses digitization in the copyright industries and the literature on CS. Section 3 describes the application and limitation of contingent valuation methods to value untraded goods and discrete choice experiments in particular, and provides information on the method and data used in this paper. Section 4 describes basic results and section 5 presents estimates the effect of several CS options on user welfare and rights holder revenues. Section 6 discusses a number of limitations and extensions to our assessment. Section 7 presents main conclusions.



Older Posts »