http://magyarnarancs.hu/tudomany/rosszfiuk-es-rosszfiuk-78559
A Megaupload fájlküldő szolgáltatás tulajdonosai/üzemeltetői ellen lefolytatott razzia akár a legújabb James Bond-film egyik jelenete is lehetett volna. A főgonosz a Megaupload Összeesküvés főnöke, a csalás, bennfentes kereskedelem miatt többszörösen elítélt finn-német kettős állampolgárságú 38 éves glam-hacker: Kim Schmitz, aka Kim Tim Jim Vestor, vagy ahogy a legtöbben ismerik: Kim Dotcom.
Kim Dotcom (nagyjából: “Ponthu Kálmán”) a filmes főgonoszok minden jellegzetességét magán hordozta: “Isten” rendszámú Rolls-Royce Phantom a parkolóban, dollármilliók készpénzben, elektronikus riasztórendszer és páncélozott pánikszoba abban az új-zélandi kastélyban, ahol a helyi rendőrök az FBI együttműködésével elfogták. A vád: bűnszövetkezetben elkövetett szerzőijog-sértés. A vádirat szerint Dotcom és a hozzá hasonlóan “színes” tagokból álló bandája az elmúlt öt évben legkevesebb 175 millió dollárnyi illegális jövedelemre tett szert azzal, hogy a Megaupload fájlküldő az internet egyik leglátogatottabb oldala lett az ott ingyen vagy olcsón elérhető jogvédett tartalmaknak köszönhetően. Az okozott kár legkevesebb félmilliárd dollár. A tét: akár 50 év börtön.
De egy “rendes” posztmodern mozihoz méltón az ellenoldal, vagyis a kalózt hajkurászó amerikaiak is csak Dotcomhoz képest tűnhetnek makulátlan hősöknek – a jófiúk otthon súlyos családi problémákkal küzdenek, hiszen az FBI-t és az új-zélandi hatóságokat Dotcomra szabadító amerikai tartalomipar a minap vesztett érzékeny csatát a népharaggal szemben. Az amerikai stúdiókat tömörítő szervezet, az MPAA évek óta lobbizott egy olyan törvény érdekében, melynek segítségével a keresőkből és az internetről eltüntethetők lennének a jogsértő tartalmakat elérhetővé tevő weboldalak. A kritikusai szerint a szólásszabadságot súlyosan veszélyeztető kalózellenes törvényjavaslat (Stop Online Piracy Act – SOPA) ellen azonban sikerrel lázadt fel az internet népe. Január 18-án több ezer weboldal, így a Wikipedia is elsötétült, két napra rá pedig az amerikai kongresszus jogi bizottsága elhalasztotta a törvény megtárgyalását. Kisvártatva Obama elnök is a tiltakozók érveit visszhangzó közleménnyel állt elő. Válaszul Hollywood megfenyegette az elnököt, hogy ha nem történnek határozott kalózellenes lépések, a 2008-as kampányt bőkezűen támogató sztáripar kihátrál az elnök újraválasztási kampányának finanszírozásából.
Kim Dotcom
A Getty képügynökség urának, Mark Gettynek tulajdonítják azt a mondást, miszerint a szellemi tulajdon a 21. század olaja. Míg a 20. században a legvéresebb konfliktusok az energiahordozókért folytak, a 21. század tudásalapú társadalmaiban a szellemi javak birtoklása körül várhatók a legélesebb konfliktusok. És tényleg: az internetező tömegek, gyorsan nagyra nőtt internetes nagyhatalmak, a Dotcomhoz hasonló figurák által vezetett kalózbandák, dollármilliárdos forgalmat bonyolító globális tartalomipari konglomerátumok, szétszórt programozóhálózatok, anonim aktivisták küzdenek egymással az internet ellenőrzéséért. Kampánytámogatásért cserébe beterjesztett törvényjavaslatok, online akciók, rendőrségi helikopterek és ravasz technológiai innovációk: ezek a fegyverek. A tét: fennmarad-e az internet abban a formában, ahogy megismertük, vagy sikerül az egyes államoknak, a különböző iparági érdekcsoportoknak kiépíteniük a hálózat feletti technikai és jogi kontrollt?
Told a cuccot!
A legtöbb internetfelhasználó már találkozott azzal a problémával, hogy e-mailbe nem beleszuszakolható méretű fájlt szeretett volna átküldeni valakinek. A probléma áthidalására jöttek létre a fájlküldő szolgáltatások. Az ember feltölti egy szerverre az anyagait, kap egy linket, ahol az anyag elérhető, amit már könnyű átküldeni. A közvetítők jó esetben nem vizsgálják a küldeményünket, hiszen erre nincsenek kötelezve. Ha valami olyasmit küldünk, amire nem lenne jogunk, és ezt észreveszi a tartalom jogos tulajdonosa, csak szól a közvetítőnek, és ha az eltávolítja a kifogásolt tartalmat, nem vonható felelősségre jogsértés miatt. A Megaupload egy volt az ilyen szolgáltatást kínáló oldalak közül. (Magyarországon például a toldacuccot.hu lehet ismerős, de a Rapidshare, Mediafire oldalak is hasonló szolgáltatást nyújtanak.) Minden ilyen oldalnak vannak “rendesen” viselkedő felhasználói, akik saját fájljaik küldözgetésére használják, de vannak olyanok is, akik filmeket, zenéket, sorozatokat, szoftvereket töltenek fel, majd hogy-hogy nem, a letöltést lehetővé tevő linkek kikerülnek olyan (a fájlküldő oldalaktól független) oldalakra, melyek épp ezeket gyűjtik – például a különböző tévésorozatok videofájljaira mutató linkeket, évad és epizód szerint. Így ha az ember például a 24 utolsó epizódját szerette volna az amerikai sugárzást követő órákban itthonról élvezni, a Google segítségével könnyen eljuthatott az egyik gyűjtőoldalra, ahol megtalálhatta a linket. Bingó.
Valaha az ilyesfajta szolgáltatás üzemeltetése teljesen legális volt az USA-ban. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága (LB) ugyanis még 1984-ben, a Sony vs. Betamax perben megállapította, hogy hiába lehet egy terméket törvénysértésre használni, ha jelentős a legális felhasználás lehetősége, akkor az illegális felhasználásra hivatkozva nem lehet betiltani az új, innovatív terméket. A tét akkor a videomagnó legalitása volt, és Hollywood mindent elkövetett azért, hogy ne kerülhessen a piacra a kép rögzítésére alkalmas eszköz. Ebből az időszakból származik az azóta megboldogult Jack Valenti (a stúdiók lobbiszervezetének elnöke) mondása, miszerint a videomagnó olyan a stúdióknak, mint a bostoni fojtogató a magányos nőknek. Azóta kiderült, hogy nem volt igaza, de ez a legkevésbé sem akadályozta a stúdiókat, hogy a Napster felbukkanását követő pánikban megpróbálják megváltoztatni a precedenst. A fájlcserélő program esetében az ún. Grokster-ügyben hozott LB-döntéssel ez sikerült. Ott ugyanis kimondatott: ha egy termék vagy szolgáltatás üzemeltetői/tulajdonosai olyan tevékenységet folytatnak, amivel ösztönzik a törvénysértések elkövetését, akkor felelősségre vonhatók – annak ellenére, hogy ők maguk közvetlenül nem sértenek szerzői jogokat. Márpedig Dotcomékkel szemben épp ez a vád. A Megaupload a vádindítvány szerint legkevesebb 175 millió dollárt kaszált az elmúlt években azzal, hogy hirdetést értékesített az oldalon, és prémium előfizetést kínált a felhasználóknak. Az adatok alapján 180 millió regisztrált felhasználó fizetett kisebb-nagyobb összeget a gyorsabb, korlátozásmentes letöltés lehetőségéért. Mindez talán elfogadható lett volna, ha nincsenek arra utaló jelek, hogy Dotcomék tudtak arról, milyen jogsértő anyagok vannak a szervereiken, és a jogosultak felszólítása után sem távolították el az összeset. Mit tesz isten, épp azokat a tartalmakat nem távolították el, amik a legtöbb pénzt termelték. A vádindítványban idézett e-mailekből az is kiderül, hogy a Megaupload stábja épp annyi engedményt tett csak a jogosultaknak, amitől azt remélték, hogy elkerülhetik a komolyabb problémákat. Ma már látszik, hogy ennek nem tettek eleget, így Dotcom és társai jelenleg letartóztatásban várják, hogy befejeződjön a kiadatási eljárás. Bár felbérelték a Clinton elnököt a Monica Lewinsky-botrányban védő ügyvédet, így is könnyen előfordulhat, hogy évtizedekre börtönbe kerülnek.
Nem a pénz miatt
Az élelmes vállalkozó és a szerzői jogi kalóz között soha nem volt nagy különbség. Ha a fogyasztók oldaláról nézzük, a Megaupload fennállásának öt évében egy hiánypótló tartalomértékesítési rendszert épített fel, ahol felhasználók tízmilliói voltak hajlandók néhányszor 10 dollár havidíjat fizetni a tartalmak problémamentes elérhetőségéért. Azok a százmilliók, amit Dotcom kaszált az üzleten, befolyhattak volna a jogosultakhoz is, ha ők épp nem azzal lettek volna elfoglalva, hogy hogyan akadályozzák meg a hozzáférést. A Megaupload ellen megnyert csata azonban elsősorban nem a pénzről szól. Ha el is fogadjuk a tartalomipar által bemondott, de nem alátámasztott félmilliárd dolláros kárértéket, és ezt összevetjük egyetlen médiaipari nagyvállalat, mondjuk a Time Warner ugyanezen időszakban elért bevételével, akkor a Megaupload által okozott kár csupán kerekítési hiba: alig három tized (0,3!) százalék.
A Napster óta eltelt jó egy évtized egyre inkább arról szól, hogy milyen eszközökkel lehet hatékonyan uralni az interneten keresztül áramló kommunikációt. Az élen az elnyomó politikai rezsimek állnak: Kínától Szaúd-Arábiáig sokfelé működnek azok a technológiák és intézmények, melyek az online cenzúrát több-kevesebb hatékonysággal megvalósítják. Bár a terror elleni háború meghirdetésével Nyugaton is kiépültek a hálózat megfigyelésének eszközei, mifelénk az igazi tét nem a politikai beszéd cenzúrája, hanem a copyright fenntarthatósága.
A fősodorba tartozó filmek, népszerű tévés tartalmak, zenék, a legnagyobb példányszámú sajtótermékek tucatnyi globális nagyvállalat közreműködésével születnek, és jutnak el hozzánk. Miki egértől a Beatles-felvételeken keresztül Harry Potterig e vállalatok birtokában van a minket körülvevő kultúra, a közvetítő intézményrendszer (tv, mozihálózat, hanglemezkiadó), nemritkán mindkettő. Az USA-ban a 80-as években lezajlott dereguláció következtében a vertikális és horizontális összeolvadások nyomán a médiaipar erősen koncentrálttá vált, és ezt a trendet az európai piac is követni kényszerült. Az internet épp abban a pillanatban jelent meg, amikor kiteljesedett a stúdiótól a lemezbolton át a rádióállomásokig és zenei magazinokig terjedő zárt termelői-disztribúciós rend. Az internetes fájlok szabad csereberéje azonban rést ütött azokon a jól kiépített csatornákon, amik az egyik irányba filmeket, zenéket, sorozatokat, könyveket, a másik irányba pedig dollármilliárdokat szállítottak.
Az interneten elszabadult tartalmak feletti ellenőrzés visszaszerzése azonban nem egyszerű feladat. Ha a technológiát fejlesztő céget perelték be, a szoftver nyílt forráskódú lett, és úgy fejlődött, hogy nem volt mögötte azonosítható fejlesztő. Ha a fájlcserélő központokat fogták perbe, a technológia úgy fejlődött, hogy ne legyen a hálózatban perbe fogható központ. Minden egyes perbe fogott felhasználóra jutott tíz másik, aki megkockáztatta a feketepiacok igénybevételét. Ebben a küzdelemben a legutolsó, logikus lépés a Stop Online Piracy Act lett volna, amely képes lett volna a jogsértéssel gyanúsított oldalak nemzetközi fizetési hálózatokhoz, keresőmotorokhoz, hirdetési szolgáltatókhoz és magához az internethez való hozzáférését is megszakítani. A Megaupload esete azonban arra figyelmeztet, hogy már a jelenlegi szabályozás is képes hatékony fellépést biztosítani a legnagyobb jogsértőkkel szemben. Ennek ellenére – ahogy azt a múlt héten Magyarország által is aláírt hamisítás elleni kereskedelmi egyezmény (ACTA) is mutatja – folyamatosan számítani kell arra, hogy az iparági lobbik folyamatosan bővíteni akarják a jogsértések ellen bevethető eszköztárat.
Innoválgatunk? Innoválgatunk?
A kritikusok szerint az internetes jogsértések elleni szigorodó fellépésnek az egyik legfájóbb következménye az innováció hanyatlása. Az új szolgáltatásokon, platformokon, technológiákon dolgozó vállalkozások munkáját ellehetetlenítheti a kiszámíthatatlan és ellenséges jogi környezet. Az ebben utazó vállalkozások feje felett súlyos felhőként lebeg Dotcom és a Megaupload sorsa. Ha esetükben be is bizonyosodik, hogy törvényesen jártak el, addigra évek teltek el úgy, hogy minden eszközüket lefoglalták, és felhasználóik is rég továbbálltak. A látványos akció nyomán lázas aktivitás indult a fájlküldő szolgáltatók között: többen bezártak, mások megpróbálnak alkalmazkodni a vádindítványban olvasható szempontokhoz, akár megállnak azok végül egy bíróság előtt, akár nem. Kevesen vannak olyan bátrak, mint a másik nagy és sokszor támadott fájlküldő, a német Rapidshare, akik szerint a Megaupload felszámolása nem a szolgáltatás mögött álló működési és üzleti logikának köszönhető, hanem a Dotcom-csapat által elkövetett hibáknak. Számtalan ehhez hasonló helyzetet láttunk már. Az online zeneszolgáltatások fejlődését évekre visszavetette a Napster-per, hisz alig akadt olyan kockázati tőkés, aki hajlandó lett volna beszállni egy olyan üzletbe, amely a kooperáció helyett a kontrollra és a konfrontációra hangolt zeneipar kénye-kedvétől függött. Mára az is láthatóvá vált, hogy a zeneipar hozzáállásának árnyalatnyi enyhülése is robbanásszerű fejlődést hozott ezen a piacon. Márpedig ahhoz, hogy online környezetben is megérje kulturális alkotások létrehozásával, piacra juttatásával bíbelődni, kulcsfontosságú a technológiai, üzleti, szervezeti innováció. Félő azonban, hogy az új-zélandihoz hasonló látványos razziák és az ACTA-hoz, SOPA-hoz hasonló jogalkotási kísérletek épp a legális szolgáltatások területén zajló innovációt nehezítik meg.
Mert ne legyenek illúzióink, a kalózok között a fenyegetettségre a villámgyors adaptáció a válasz. Az általuk használt eszközök fejlődését – ahogy azt egy tanulmány is kimutatta – a jogi fenyegetettség elkerülésének célja határozza meg. John Gilmore, a netes guru mondta, hogy az internet a cenzúrát hibaként értelmezi, és hamar kifejleszti az azt megkerülő utakat. Ugyanez elmondható a kalózokat ért támadásokról is: hamar létrejönnek olyan technológiai megoldások, amikkel a Dotcomék által elkövetett hibák kiküszöbölhetők. És ezzel az ördögi kör bezárul: a perek, a kiszámíthatatlan jogi környezet fékezi a legális vagy legalitásra törekvő szektor fejlődését, de lökést ad a feketepiaci innovációnak és forgalomnak – ennek láttán pedig a jogosultak ismét hatékonyabb jogi eszközöket szeretnének. A Megaupload története – végeláthatatlan jogi szappanopera formájában – várhatóan még sokáig velünk marad, de a kalózok és a tartalomipar konfliktusának következő szélesvásznú, 3D-s epizódjához is már készül valahol a forgatókönyv.
http://magyarnarancs.hu/tudomany/rekviem-egy-kalozkonyvtarert-78867
A Megaupload pár héttel ezelőtti leállítása után újabb nagyvadat ejtett a nemzetközi tartalomipar. Ezúttal nagy, nemzetközi tudományos könyvkiadók koalíciója érte el, hogy a Gigapédia nevet viselő elektronikus kalózkönyvtár befejezze működését. A két kalózoldal hasonló okokból hasonló véget ért, de eltűnésük következményei nagyon is különböznek egymástól.
A múlt héten közeli szemtanúja lehettem, hogyan omlik össze és múlik el egy majd félmillió kötetet tartalmazó könyvtár. Az alexandriai könyvtár lángba borulása lehetett hasonló. Először szórványos hírek érkeztek arról, hogy gondok vannak a bejutással. Aztán egyre több könyv lett az enyészeté. Aztán eltűnt a belépéskor látható státuszjelentés, miszerint “a könyvtár nyitva, minden a legnagyobb rendben”, és egyszerre mindenkinek gondjai lettek a belépéssel. S végül elsüllyedt minden, ami a library.nu internetcímen addig elérhető volt. A Gigapédia úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna.
A könyvtár egy nagy, drága épület…
Sokféle könyvtár létezik. Például amit a pécsi Tudásközpont megálmodói is ismernek. E vízió szerint a könyvtár egymillió dokumentumot tároló nagy épület, amit minimum 5,5 milliárd forintból lehet csak felépíteni, a közepében nagy, visszhangzó üreg van, sok biztonsági őr, beléptetőrendszer. Kamera figyeli, hogy illetéktelen ne léphessen be oda, könyv illetéktelenül ki ne kerülhessen onnan.
De van másféle könyvtárról szóló vízió is, amelyikben az állományt a látogatók hordják össze, ahol a könyv nem mérhetetlen mennyiségű helyet és figyelmet igénylő tárgy, hanem semmibe nem kerülő digitális állomány, ahol nincs szűkösség, mert bármelyik könyvből végtelen számú másolat áll rendelkezésre, és ahol a létrehozás és a fenntartás költségei minimálisak, s így szétteríthetők a könyvtár felhasználói/feltöltői között. Ez volt a Gigapédia. Alapítóiról csak feltételezések vannak, a szálak Németországon és Írországon át Ukrajnáig vezetnek. Csak annyi bizonyos, hogy e könyvtárat nem az alapítói, hanem a felhasználói tették naggyá. Négyszázezer kötetet ugyanis nem lehet egyedül bedigitalizálni. De ugyanez a feladat semmiség, ha a nyolcszázezer regisztrált felhasználó mindegyikének lehetősége van arra, hogy a könyvtárból kikölcsönzött fizikai példányt a mindenhol elérhető fénymásolókon beszkennelje, és az így kapott digitális kópiát feltöltse a netre. Márpedig a Gigapédia az olvasói által beadott digitális kópiákból lett példátlan digitális archívum.
E közösségben a megosztás oka nem az volt, mint a Megaupload esetében, ahol a legnépszerűbb tartalmak megosztói részesedést kaptak a reklámbevételből. Itt a tudásmegosztás tudományos világban működő ethosza volt az úr. Ez a könyvtár azért működhetett, mert az írott szó volt az első, amelyik a digitális forradalommal testetlenné tudott válni. Azért működhetett, mert a könyvek digitális kópiáinak előállítása a fénymásolásnál is könnyebb és olcsóbb. Azért működhetett, mert a hozzáférhetővé tétel, a katalogizálás és a tárolás digitális feladatai könnyen automatizálhatók, és fillérekbe kerülnek. Azért működhetett, mert sem az alapítókat, sem a felhasználókat nem érdekelték sem a gazdasági, sem a jogi kötöttségek, ezért megalkothattak valamit, ami a jelenlegi gazdasági és szerzői jogi viszonyok között legálisan elképzelhetetlen. Működött, mivel technikailag lehetséges volt. És így mindennapos élménnyé lett a csoda, hogy eszembe jut egy könyv, és fél perc múlva nyitva is van az asztalomon.
Versenyelőny, versenyhátrány
Mielőtt továbbmennénk, tartozom egy vallomással: magam is egy voltam e felhasználók közül. Amikor az egyetemi pályát választottam, tettem magamnak egy fogadalmat: a hallgatóimnak olyat és úgy fogok átadni, ami versenyképes a világ legjobb intézményeiben megszerezhető tudásokkal. Ennek azonban van egy viszonylag egyszerű, és tőlem javarészt független feltétele: azokat a szövegeket kell itthon is olvasnunk, amiket a Stanfordon, a Harvardon, a Humboldton vagy a Sorbonne-on olvasnak. Mert ha nem azokat a szövegeket olvassuk, mert ha külföldön nem felismerhetők azok a szövegek, amikből itthon dolgozunk, akkor hiába minden mobilitás, nem lesz piacképes az itthon szerzett diploma, nem lesz piacképes az itthon szerzett tudás. Ezért van az, hogy a kurzusaimon feladott irodalom fele hazai könyvtárakban nem fellelhető könyvekből áll.
Komoly ára van a nemzetközi tudományos diskurzushoz való hozzáférésnek. A költségvetés évi 1,4 milliárd adóforintot fizet az Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program keretében a tudományos folyóiratok elektronikus hozzáférhetőségéért. A tudományos folyóiratok helyzete látszólag egyszerű, mert a rendszer működik, és a digitalizált szövegek évtizedekre visszamenőleg elérhetők digitális formátumban. Az innovatív szolgáltatások megléte minden bizonnyal a jól jövedelmező üzleti modellnek is köszönhető: a tudományos folyóiratok kiadói nem fizetnek a cikkekért, viszont botrányosan magas árakat szabhatnak az intézményeknek a hozzáférésért. Nyomdaköltség nincs, vagy elenyésző, így 30-40 százalékos profitráta is elérhető.
A látszólagos prosperitás mögött azonban komoly indulatok fortyognak. A tudományos könyvtárak költségvetésének jelentős részét a digitális folyóirat-előfizetések kötik le, egyre nehezebben vállalható terhet jelentve az intézményeknek. Mindeközben egyre több tudós tartja elfogadhatatlannak, hogy ezért a pénzért a kiadók olyan terméket árulnak, amihez ingyen jutottak hozzá. Hisz a publikációs kényszer azt jelenti, hogy minden kutatónak, ha meg akarja őrizni az állását, ha meg akarja osztani az eredményeit a világgal, publikálnia kell, akkor is, ha a munkáját ingyen veszi csak át a rangos folyóirat. A tudományos könyv- és folyóirat-kiadók birtokában vannak azok a csatornák, amik egy-egy publikáció rangját megadhatják. Ezért cserébe ki tudják sajátítani a sokszor közpénzekből finanszírozott kutatásokból született publikációkat.
E rendszerrel sokan elégedetlenek. A napokban ünnepelte 10. születésnapját a Budapest Nyílt Hozzáférés Kezdeményezés, mely a tudományos eredmények szabad, ingyenes elérhetőségéért küzd. Tevékenységének fókuszában a szabadon hozzáférhető archívumok és tudományos publikációs fórumok megteremtése áll. Az ingyenes alternatívák egyre szélesebb körű elterjedése mellett forrong a fizetős világ is. Az elmúlt hetekben neves tudósok ezrei lázadtak fel az elektronikus folyóiratpiac egyik kulcsszereplője, a Gigapédia elleni koalíció egyik tagja, az Elsevier kiadóvállalat ellen, annak szerzőket kizsákmányoló, a közpénzből létrejött kutatási eredményeket kisajátító, az ingyenes alternatívákat ellehetetlenítő, a szigorúbb szerzői jogi szabályozást támogató üzleti gyakorlata miatt.
A folyóirat-kiadás oroszlánrészét ellenőrző néhány nagyvállalat – többek között az Elsevier, a Wiley, a Springer, a Taylor & Francis (T&F), a Thomson – a tudományos könyvkiadásban is meghatározó szerepet tölt be. A tudományos szakkönyvkiadás üzleti modellje is sok szempontból hasonlít a folyóiratokéhoz: a tartalom létrejöttét nem az anyagi ösztönzők motiválják, de a könyvek nélkülözhetetlenségük okán a szokásos ár többszöröséért kerülnek piacra. A korábbi címek egyáltalán nem érhetők el elektronikusan, az újonnan elkészülő kiadványok közül csak kevés jelenik meg online, és még kevesebb hozzáférhető ingyenesen.
Márpedig a tudományos szakkönyvekhez való hozzáférés nélkül nincs se kutatás, se haladás, se fejlődés, se modernizáció, se felzárkózás. Könyvek nélkül nincsen semmi. Épp ezért volt a Gigapédia a modernizáció, a globális tudástranszfer, a demokratikus hozzáférés egyik legfontosabb instrumentuma, a legjobb dolog, ami a hozzánk hasonló fejlődő országokkal (és a fejlettekkel) történt az elmúlt néhány ezer évben.
Lehet ugyan, de nehéz amellett érvelni, hogy a Megauploadon elérhető mainstream amerikai tartalmakhoz való hozzáférés pótolhatatlan modernizációs szerepet tölt be az iTunes bolttal nem rendelkező népek életében. Ugyanez azonban nem mondható el azokról a tartalmakról, amik a Gigapédián voltak elérhetők. A tartalmak legnagyobb része a gazdag nyugati tudományos központokban képződött, de a fogyasztók túlnyomó része a fejlődő országokból érkezett. A Gigapédia felhasználói tudósok, tanárok, kutatók, diákok voltak, leggyakrabban Indiából, Indonéziából, Kínából, Iránból, Brazíliából, Vietnamból, azaz a fejlődő országokból. E kalózkönyvtár segítségével olyan könyvekhez is hozzáférhettek, amik nemhogy egy átlagos egyetemi könyvtárban nem fellelhetők, de sokszor az országban sem volt belőle példány. A Gigapédia mindenki számára korlátozás nélkül elérhető, példa nélkül álló digitális gyűjteménye korábban elképzelhetetlen ütemű és mértékű globális tudástranszfert tett lehetővé.
Ha messzebbre láttam, mint a többiek,
az azért volt, mert óriások vállán álltam. Newtonnak tulajdonítják ezt a mondást. A lényege egyszerű: a tudományos tudás inkrementálisan gyarapodik. A számtalan előd munkájára építve, ahhoz apránként hozzátéve jut előrébb a tudomány. Ebben a folyamatban a hozzáférés is, az eredmények ellenőrzését lehetővé tevő, a hírnév előtt a kaput megnyitó tudásmegosztás is kulcsfontosságú. A tudomány világát a tudás megosztásának és a tudáshoz való hozzáférésnek a szüksége hajtja előre.
Már ami a szerzőket illeti. Mert a kiadók bizony egyáltalán nem látják szívesen a 40-60-100 dollárért árult könyveiket bedigitalizálva a neten, függetlenül attól, hogy az ingyenes elérés lehetősége okoz-e tényleges kárt, vagy sem. A lényeg a kiadói kontroll elvesztése, a törvénysértés kétségtelen ténye. Ennyi elég volt ahhoz, hogy 17 amerikai, brit és német tudományos kiadó 7 hónapos privát nyomozást követően keresetet adjon be a Gigapédia feltételezett üzemeltetői ellen. A Gigapédia esetében nem voltak látványos akciók, nem voltak helikopteren érkező FBI-ügynökök, elég volt egy egyszerű, jogsértés abbahagyására irányuló meghagyás ahhoz, hogy az internet különféle bugyraiban megbúvó pdf-ekre mutató katalógus bezárja kapuit. És ezzel nemcsak egy könyvtár veszett el, de ami ennél fontosabb, szétesett az a nemzetközi tudományos közösség, amely ezt a könyvtárat felépítette, gondozta, ápolta.
Most mi lesz? Mi lenne? A nagy semmi. Annak, hogy a közeljövőben hirtelen előáll egy, a Gigapédiával összemérhető, de legális, megfizethető e-könyvtár, kb. annyi esélye van, mint hogy Matolcsy György Hoffmann Rózsával és dr. Schmitt Pállal közös sajtótájékoztatón bejelenti, hogy a költségvetési törvény rendkívüli módosításával radikálisan megemelik a magyarországi egyetemi és szakkönyvtárak (jelenleg 3-4 milliárd forintnyi) állománybeszerzési keretét. A Google a maga könyvdigitalizációs projektjével már majdnem létrehozta az univerzális, legális digitális könyvtárat, ám a nagyszerű terv végül elakadt a jogosultakkal és az amerikai szabályozással folytatott végeláthatatlan küzdelemben.
A Gigapédia megszűnése és a legális alternatívák hiánya újabb érvet jelent az egyre szigorodó szerzői jogi rezsim ellen tiltakozók számára, akik szerint a jelenlegi szabályozás az olvasó, tanuló, művelődő, kutató közösség érdekei helyett egyre inkább csak a jogosultak érdekeit tartja szem előtt. Az elvben a legális hozzáférési csatornák innovációját és az új tudás létrehozását ösztönözni hivatott fokozott védelem úgy tűnik, jelenlegi formájában épp az ellenkező hatást éri el: a létező, működő megoldásokat felszámolja, míg az új tudás termelése elé egyre komolyabb akadályokat gördít.
Míg mi itthon azzal vagyunk elfoglalva, hogy tandíj-e a költségtérítés, és hogy száz közgazdász vajon sok-e vagy kevés egy országnak, a világban zajló, ám minket is alapvetően érintő események észrevétlenül mennek el a fejünk felett. A hazai felsőoktatás és kutatás versenyképességének fenntartásához a Gigapédia és a többi illegális árnyékkönyvtár számottevő mértékben járulhatott hozzá. Ha sem ezek nem állnak rendelkezésünkre, sem a legális, megfizethető alternatívák nem teszik elérhetővé számunkra a legkiválóbb külföldi egyetemek könyvtárában felhalmozott tudást, akkor egy idő után fölöslegessé válik bármilyen, a magyar felsőoktatásról folytatott vita.
A Gigapédiának vége. Az internet tele van szomorú és kétségbeesett harmadik világbeli hallgatókkal, oktatókkal, kutatókkal, akiket megfosztottak a korszerű tudáshoz való sokszor egyetlen hozzáférési csatornájuktól. Ne legyenek illúzióink, én is, mi is közülük valók vagyunk. Csak abban bízhatunk, hogy ami egyszer kikerült az internetre, azt onnan el nem tünteti soha senki.
Sajnos ez a bejegyzés csak angolul olvasható…
Our article is now published.
This article examines what appears to be the most important factor shaping file sharing: the failure of traditional cultural markets to efficiently supply the demand in the online environment. Its findings are based on tracking the traffic of movies on three Hungarian P2P networks. This dataset is then matched with cinematic distribution data of the films tracked in P2P transactions. Central to our analysis is the assessment of two piracy paradigms: substitution and shortage, that is, whether pirated content is available through legal or only illegal channels. Shortage-driven downloaders are found to outnumber those downloading only current theater releases. Nonetheless, the supply of films available for downloading is more affected by parameters of cinematic distribution than it is by box office success. Therefore, part of the sales effort directly contributes to propping up piracy.
Please find it here.
1261-6177-1-PB
http://tranzit.blog.hu/2011/03/08/varosi_regeszet_interju_racz_miklos_regesszel
Június végétől július közepéig volt látható a Holdudvar galéria-terében Budha Tamás, Tábori András és Rácz Miklós Nagyvárosi régészet című kiállítása. A kiállításról Rácz Miklóssal, az alkotócsapat régész tagjával beszélgettünk. A cikket a kiállítás anyagával illusztráltuk.
Két képzőművész és egy régész úgy dönt, hogy dokumentálni kezdi a város… Mit keres a régész a kortárs kultúrában?
RM: Tágabb megközelítésben a régészet azt jelenti, hogy megkeressük, azonosítjuk, megnevezzük, megőrizzük és a kortárs társadalom számára interpretáljuk azokat a dolgokat, amelyek saját kultúránk egy távolabbi pontján valamilyen hatások révén tökéletesen elvesztették szerepüket a használat és jelentés szempontjából.
Amikor a régészeti vizsgálatot végző és a vizsgálat tárgyát képező kultúrtörténeti pontokat közelítjük egymáshoz és gyakorlatilag saját életterünket szemléljük régészeti szemmel, ez a vizsgálat egyrészt önreflexiót jelent a régészeti módszer szempontjából is (miért és mennyiben jogos egyáltalán idegennek tekinteni a régészetileg általában vizsgált kontextusokat) és a saját korunk szempontjából is (hogyan hanyagolunk el, felejtünk el dolgokat a tárgyi környezetünkben és hogyan vallhat ez rólunk, a saját életmódunkról és korunkról).
Hogyan kezded el olvasni a várost, ha régészeti céllal kezded el figyelni? Minden, az utca sajátosságaira érzékeny csoportnak (a graffitistől a deszkáson át a városvédőig) megvan a maga módszere arra, hogy megtalálja azt, amit keres. Egy régészeti ambíciókkal utcára menő ember hogyan keres és talál? Mit tekint zajnak, és mit tekint feljegyzésre érdemesnek? Hogyan szűr, szelektál?
RM: A nagyvárosi régészet ötlete tavalyelőtt év elején vetődött fel, amikor egyszer átsétáltunk egy területen a Nyugati közelében és több olyan dolgot is közösen tudtunk értelmezni az utcákon, amik a vizsgálat/kutatás témáit kezdték körvonalazni. A végső impulzust is ekkor kaptuk: egy lerozsdásodott táblán böngésztük az átfestés előtti, alig olvasható feliratot. Lefotóztuk, utánanéztünk és kiderült, hogy a magasan tűzfalon levő tábla (első ránézésre teljes felületen rozsda borítja) egykor a csehszlovák Kárpátalja (1920-1938) és Magyarország határán, az út mellett állt. Hogyan kerülhetett ide, hogyan lett belőle átfestve cégér a pesti tűzfalon? Ez a felfedezés rádöbbentett a mélységre, amit ez a jelenségcsoport magában rejthet és sokkal komolyabban kezdtünk hozzáállni a megfigyelésekhez és a lehetséges magyarázatokhoz. Ezután röviddel összeállt a gyűjtés koncepciója.
Hogy került egymás mellé két street arttal foglalkozó képzőművész és egy régész?
RM: A kezdetektől fogva jelen voltam a koncepció kialakításakor. Andrással több évig egymás mellett dolgoztunk az ÁMRK (jelenleg MNM-NÖK) Épületkutatási Osztályán, műemlék épületek dokumentálásával, épületrégészetével foglalkoztunk, ő mint rajzoló, én mint kutató. Az épületrégészet gyakorlatával kapcsolatosan tanultam tőle – mint a műemlékes szakmából kissé kintebb állótól – bizonyos önreflexiót és iróniát. A régészeti jelenségeket megnevező apró, nyomtatott feliratok helyenként megjelentek az irodáink falain véletlenszerűen elhelyezve.
Én sem csupán a régészet szempontjaival néztem a környezetet, mert építészként végeztem az Ybl Miklós Főiskolán, emellett végeztem az ELTE bölcsészkaron középkori és koraújkori régészetet. A romok és az épületek kutatása foglalkoztat elsősorban (ezzel együtt persze más, hasznosabb dolgok is, mint például a műemlékvédelem).
Minden, ami az utca terét alkotó köveken túl van, efemer. Mi alapján szelektáltatok ebből az efemeritásból?
RM: A gyűjtés és a kiállítás koncepciójának kialakításakor közösen határoztunk meg témákat magunk számára, ezek olyan gondolati, koncepcionális hátteret jelentettek, amelyek alapján figyeltünk és besoroltunk jelenségeket a városban. A jelenségek észlelésekor és dokumentálásakor az értelmezés, a háttérben levő folyamatok is mindig motivációt jelentettek, magunktól és a többiektől is elvártuk, hogy minél jobban értelmezze a talált jelenséget. A válogatás fő szempontját az jelentette, hogy mennyire kapcsolhatunk közösen értelmezést a jelenséggel megfogott folyamatnak, mennyire érzékelhető számunkra a kulturális környezet, ahol az adott tárgyi összefüggés létrejöhetett.
Ehhez képest feltűnően hiányzott a kiállításból az értelmezés, pedig a kiállított mintegy 100 fotó mindegyikéről és bármelyikéről egész könyveket lehetne/lehetett volna írni. Miért nem vállaltátok, hogy a gyűjtés és szelekció aktusain túl hangsúlyosabban is jelen lesztek a kontextus felrajzolásában?
RM: A kiállított gyűjtés elsősorban az erre a kiállításra rendelkezésre álló szűk határidő miatt nélkülözi a bővebb régészeti szempontú értékelést és magyarázatot. Így a képekkel elsősorban azt célozhattuk meg, hogy régészeti jelenségként mutassunk be olyan dolgokat, melyeket általában nem tekintünk annak és röviden utaljunk a régészeti értelmezés lehetőségére. Az egyetlen konkrét, hosszú ideig tartó, célzott dokumentáláson keresztül egy városi ösvény változását elemeztük.
Mit érzel sajátodnak a kiállított anyagból? Kisajátíthatók-e az objektek? Sajátodnak érzed-e azt a kort, ahonnan ezek a leletek jönnek? Kisajátítható-e az utca, az utca múltja?
RM: Én a kort sajátomnak érzem, a jelenségeket és az utcákat egyenként nem, többnyire viszont kifejezetten fontosnak érzem a jelenlétüket, és hozzátartoznak ahhoz, hogy otthonosan érezzem magam konkrétan itt.
Cél lehet-e a leletek megőrzése, kiemelése a múló időből, pusztulásból?
RM: Egyes esetekben ez nagyon fontos lehet, de ez bizonyos kategóriák kiválasztását és kiemelését teszi szükségessé, pl. festett cégérek és feliratok, és építészeti, várostervezési koncepciók támpontja is lehet bizonyos kontextusok, egyes helyszínek tudatos megőrzése, a romkocsmák divatos, de kicsit öncélú esztétikai, építészeti nyelvének bizonyos témák szerinti tudatosabb és célzottabb köztéri alkalmazása. Hogy egy konkrét példát mondjak: az érdi római út rendkívül épen megőrződött, közel kétezer éves burkolatát a ma kis forgalmú út azonos szintben kiképzett aszfaltburkolatán belül szigetszerűen bemutatták. A budapesti, sokszor igen igényes századfordulós kockakőburkolatok nagyrészt eltűntek az aszfalt alatt, részleteik megőrzése még ötletként sem merül fel, mert nem illeszkedik a közterületkezelés rutinjába. Pedig az anyag ott van és megfelelő helyeken mondjuk tíz méter száz éves kőburkolat még forgalomcsillapításra is szolgálhatna.
http://magyarnarancs.hu/tudomany/vege-a-szolasszabadsagnak-amerikaban-77994
A cenzúra felé tesz egy nagy lépést az az amerikai törvényjavaslat, amely az internetes kalózkodás ellen lép fel. Egy jogsértő komment elhelyezéséért például rá lehetne bírni az adott online tartalmat közvetítő internetszolgáltatót, hogy az előfizetők számára tegye elérhetetlenné az egész honlapot.
Csütörtökön került az amerikai képviselőház jogi bizottsága elé a karrierje alatt a tartalomipartól majd 400 ezer dollárnyi kampánytámogatást kapott Lamar Smith képviselő által beterjesztett Stop Online Piracy Act (SOPA), azaz az “Állítsuk meg az online kalózkodást!” című törvény. A törvényjavaslat a legújabb próbálkozás a nagy amerikai tartalomtulajdonosok részéről, hogy megpróbálják hozzáférhetetlenné tenni az interneten ingyen és jogsértően elérhető tartalmakat. A jelek szerint a jelenleg is rendelkezésre álló eszközök – nevesül az amerikai Copyright Act, az 1998-as Digital Millennium Copyright Act (DMCA), a 2008-ban meghozott Prioritizing Resources and Organization for Intellectual Property Act (PRO-IP), egy copyright ügyekért felelős IP-cár kinevezése – nem elégítik ki a saját számításaik szerint az USA exportjának 60 százalékért felelős, szellemi tulajdonra alapuló ágazatok egyes képviselőinek vágyait. De vajon mik ezek a vágyak?
Fotó: eff.org
Hogy kevesebbet töltögessen az amerikai polgár? Ezt ugye sikerült elérni, de ez eddig sem az egyre fenyegetőbb törvények, hanem a legális online szolgáltatások (Netflix, Hulu, iTunes, Spotify, Pandora, Vuze) beindulásának volt köszönhető. Kevesebbet töltögetnek, de azért elég sokan vannak: egy friss kutatás szerint a felnőtt amerikai lakosság majd fele másolt vagy töltött le legalább egyszer zenét, filmet (a 18-29 korosztályban ez 70 százalék), de ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége (98-99 százaléka) alkalmi kalóz, azaz ritkán választja a nehézkes és egyre kockázatosabb feketepiacokat a legális alternatívák helyett. Más szóval, ha vannak jó legális csatornák (és Amerikában vannak), akkor a feketepiacok maguktól marginalizálódnak.
De talán nem is ez a baj, hanem az, hogy ettől függetlenül a tartalmak azért elérhetők. Nos, épp ezt a problémát kívánja a SOPA a maga keresetlen módján kezelni. A logika egyszerű: ha (az amerikai) jogosult azt látja, hogy egy internetes oldalon valaki elhelyezett egy, a tartalmat jogsértő módon letölthetővé tevő linket, akkor egyrészt kérheti az internetszolgáltatót arra, hogy az előfizetők számára tegyék elérhetetlenné az oldalt (például úgy, hogy ne derüljön ki, milyen IP címen érhető el), kérheti továbbá a honlapra hirdetést közvetítő vállalkozásokat a hirdetések felfüggesztésére, kiszűretheti az oldalt az internetes keresők találati listájáról, és kérheti a pénzügyi szolgáltatóknál a honlap felé irányuló pénzforgalom blokkolását is.
Tehát például egy narancs.hu cikkhez fűzött kommentben megjelenő, a jogosultaknak nem tetsző link miatt a narancs.hu elérhetetlenné válik az amerikai olvasók számára, kikerül a Google találati listájából, nem jelennek meg rajta olyan hirdetések, amiket mondjuk a Google szolgál ki, és a VISA sem teljesít utalást a honlap számlájára. Mindezt úgy, hogy a narancs.hunak lehetősége sem volt megvédenie magát.
A törvényjavaslattal szemben komolyan veendő emberek komolyan veendő kritikákat fogalmaztak meg. A kritikusok, így többek között az internet egyik alapító atyjának tekintett Vint Cerf szerint sérül a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányban rögzített védelme, mégpedig azért, mert a törvény lehetővé tenné teljes szolgáltatások elérhetetlenné tételét, még akkor is, ha csupán egyetlen oldalon van vitatott tartalom. Ezt másképpen cenzúrának hívják. Másrészről úgy nyílna lehetőség a tartalmak blokkolására, hogy ehhez nem kell meghallgatni a blokkolt fél álláspontját. Hogy ez mennyire valós veszély, arra példa annak a kiadói bejelentésre blokkolt hiphop blognak az esete, aminek a domainnevét azért kobozták el hónapokra a hatóságok, mert a kiadók engedélyével tettek elérhetővé promó-felvételeket, csak éppen az, aki a panaszt tette, nem tudott erről. De ugyanilyen veszély fenyegeti azokat a tartalmakat is, amik amúgy szabad felhasználás keretében kerültek felhasználásra: ha a jogosult túl mohó, és a felhasználónak nincs módja megvédeni a felhasználás módját, akkor oktatási anyagok, remixek, a felhasználói kreativitás megannyi gyümölcse tűnhet el az internetről. Márpedig a jogosult mohóságára is akad példa: a Universal Music Group úgy szedette le a YouTube-ról a notórius szerzői jogsértéssel vádolt MegaUpload reklámvideóját, hogy az semmilyen UMG-hez tartozó jogot nem sértett.
De a cenzúra nem áll meg a tartalmat jogsértően megosztó oldalaknál. Ugyanilyen veszély fenyegeti azokat az oldalakat is, amikről a hatóságok azt feltételezik, hogy a blokkolást megkerülhetővé tevő eszközöket, információkat szolgáltatnak, így például egy blokkolt domainnév mögött álló IP címre mutatnak.
Az internet cenzúramentes szabadsága az elkövetkező évek, évtizedek kulcskérdése. Nap mint nap érkeznek hírek arról, hogy Kínától Oroszországon át Szaúd-Arábiáig hányan hányféle okból próbálják cenzúrázni az online elérhető tartalmakat. Azt is látjuk – nemcsak Egyiptomban, de Magyarországon is -, hogy milyen hihetetlenül fontosak az interneten szabadon terjedő hírek, információk egy alapvetően cenzúrázott, megfélemlített sajtóval megvert országban. Az USA szólásszabadságot védő alkotmánya jelenti sokaknak az utolsó menedéket arra, hogy a szavukat hallathassák, véleményüket elmondhassák. A SOPÁ-val szemben felhozott legsúlyosabb érv épp ezért az, hogy az internet szűrése, a tartalmak elérhetőségének blokkolása nem csak az amerikai szólásszabadságra lesz káros hatással, de a világ minden pontján éreztetni fogja a hatását, hisz a törvénynek köszönhetően a szólásszabadság utolsó mentsvárából lesz majd a legnagyobb cenzor. Nem csoda, hogy nemcsak az amerikai szabadságpártiak hördültek fel, de veszettül fülel mindenki más is. Itthon is jó lesz felébredni.
http://www.mindennapi.hu/cikk/szubjektiv/szekely-kalozok-szevasztok-/2011-12-13/10724
A jogosultak fejében egy olyan kalóz kép él, hogy az internetes fájlcserélők mindent ingyen szeretnének, és csak perekkel, fenyegetéssel lehet őket arra kényszeríteni, hogy ne töltsenek le tartalmat.
A minap a Sapientia egyetem meghívására Csíkszeredában jártam, és az előadást követően megkérdeztem a hallgatóságtól: vannak-e székely kalózok? Azaz van-e kifejezetten az erdélyi magyar fiatalok által fenntartott, elsősorban nekik szóló fájlcserélő hálózat, ahol ingyen – és javarészt szerzői jogba ütköző módon – elérhetők különféle zenék, filmek, e-könyvek.
A kérdés több okból is izgat. Egyrészt egy korábbi kutatásunk arra enged következtetni, hogy a magyar nyelvű tartalmakat elérhetővé tevő kalózoldalak fontos szerepet játszanak nemcsak a magyarországi, de a határon túli magyarság kulturális életében.
Egy magyar nyelvű tartalmakat forgalmazó fájlcserélő hálózat felhasználóinak lakhelye. A kék körök nagysága az adott településen élő felhasználók számával arányos. Jól kivehető Nagyvárad, Arad, Kolozsvár, Szatmárnémeti, Zilah, Temesvár, Vajdahunyad Erdélyben, Pozsony, Nyitra, Nagyszombat a Felvidéken. Forrás: Bodó, B., Halácsy, P., Korsós, M., Prekopcsák, Z., & Szalai, A. (2007): P2P hálózatok vizsgálata. Kitchen Budapest Medialab, Budapest. Ott, ahol 5 év után most ősszel nyílt újra az egyetlen mozi, és az is amerikai 3D filmeket vetít napjában kétszer, ott az internetes források – függetlenül azok jogi státusától – nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a gazdag kulturális kínálat fenntartásában, és – többek között – a magyar nyelvű tartalmak olcsó és hatékony,a közönséghez való eljuttatásában. Ott, ahol a fizikai terjesztés gazdaságilag nem fenntartható, az online csatornák nélkül nem lesz a – magyar nyelvű – kultúra sem elérhető, sem fenntartható.
De nem csak ezért izgatott a kérdés. Mostanában az is foglalkoztat, hogy vannak-e szabályai a különböző, jól beazonosítható szempontok szerint szerveződő kalóz-közösségeknek. Van, vagy volt fájlcserélőjük a nemzeti radikálisoknak, a művészfilm-rajongóknak, a cigányoknak, és mind-mind sajátos, csak rájuk jellemző szabályokkal működnek. E szabályok egyetlen célja, hogy a közösség a nem túl barátságos külső környezet ellenére is fennmaradhasson, és fennmaradjanak a közösen felépített, közösen gondozott digitális – és illegális – archívumok is, melyek oly sok fejfájást okoznak a szerzői jogi jogosultaknak.
E szabályok idővel csak a megosztott anyagok technikai minőségének biztosításáról, illetve a közösség alapvető társas szabályairól szóltak. Egy ideje azonban arra lettem figyelmes, hogy megjelentek a szabályok között tartalmak megosztására vonatkozó tilalmak is. Hogy érthető legyen: azok a kalózok, akik arról híresültek el, hogy boldogan mutatnak be minden ellenségüknek, és az a kép él a fejünkben róluk, mint akik kifejezett háborút indítottak mindenki ellen, aki meg akarná akadályozni a tartalmak szabad csereberéjét, egy ideje mintha önként vállalnák a saját, elvben korlátlan szabadságuk korlátozását.
A székely fájlcserélők szabályzata is ilyen. A hosszú-hosszú szabálygyűjtemény közepén, élénk színnel kiemelve a következőkkel találkozhat a figyelmes olvasó:
„CityBIT és a szerzői jogok: A CityBIT.ro Erdélyi torrentoldal nem támogatja azon fájlok, linkek elhelyezését az oldalon, amik jogos tulajdonosa Erdélyben aktivitást kifejtő zenei vagy netán filmiparban maradandót alkotó tehetséges egyén! […] A tartalom szerzője vagy annak jogos tulajdonosának utólagos kérésére, az oldal vezetősége hajlandó az illető tartalom azonnali eltávolítására. Amennyiben feltöltésed nem ütközik a fentiekben leírtakkal, a megosztást továbbra is támogatja az oldal.”
Hoppá. A jogosultak fejében egy olyan kalózkép él, hogy az internetes fájlcserélők mindent ingyen szeretnének, és csak perekkel, fenyegetéssel lehet őket arra kényszeríteni, hogy ne töltsenek le, ne okozzanak kárt a művek alkotóinak, piacra juttatóinak. Itt – és sok más helyen – azonban mintha működne egyfajta betyárbecsület, egy olyan betyárbecsület, ami a kalózgazdaságok szereplőin túl kiterjed azokra is, akik részesei ugyanannak a kultúrának, amelyhez az online kalózok tartoznak. E kalózok messze nem csak az ingyenes hozzáféréshez, a technológiához, vagy a többi kalózhoz lojálisak, lojalitásuk kiterjed a hozzájuk közel álló alkotókra is. Ennek a lojalitásnak azonban komoly árat szabnak: ahhoz, hogy ők lojálisak legyenek, lojalitást várnak el maguk is. Tehetséget és értéket, de mindenekelőtt kötődést a helyhez, kötődést a helyi közösséghez.
Nem a székely kalózok az egyetlenek, akik ilyen szabályokat hoztak. A nemzeti radikálisok a nemzeti rockzenekarok felvételeinek megosztását tiltották, a művészfilm-rajongók a rendezőkkel és a ritka filmeket kiadó DVD-forgalmazókkal kötöttek alkut. Az a gyanúm, hogy csak olyan esetekben jöhet létre ilyen hallgatólagos vagy explicit megállapodás, ahol a kulturális piacok szereplői nem ellenségként tekintenek a közönségükre, hanem partnerként, ahol a kulturális javak alkotói, közvetítői és befogadói elég közel vannak egymáshoz, olyan területeken, melyek kívül esnek a kulturális javak személytelen ipari tömegtermelésén.
Ez a kis történet több szempontból is fontos lehet. Egyrészt talán itt a válasz arra, hogy miért fizetne bárki valamiért, ami ingyen is elérhető. A válasz a befogadói, rajongói, tisztelői lojalitás. Nehéz helyzetben lesznek azok, akik ezt nem akarják vagy nem tudják kivívni, függetlenül attól, hogy Lady Gagáról vagy a filmjeit óva őrző magyar művészfilmesről van-e szó.
Forrás: MTV Melós, de a másik alternatíva az internet totális cenzúrája (lásd az USA példáját ez ügyben). Másrészről a fájlcsere technikai lehetősége mintha visszatérést jelentene egy, a műalkotás technikai sokszorosíthatósága előtt létezett korba, ahol a művet, az alkotót és a közönséget összefűzi a közösség láthatatlan szövedéke. A szerzői jog a technikai sokszorosíthatóság okozta problémákat jött létre kezelni. A kalózok önkéntesen, saját elhatározásukból vállalt szabályai a szerzői jog személytelen konstrukciójával szemben állítanak egyre gyakrabban sikeres alternatívát. Érdemes rájuk odafigyelni.
Bodó Balázs
közgazdász, média- és kalózkutató
A BME Kulturális Iparágak mesterszakirány vezetője
http://energiakontrollprogram.hu/tanulmany/messze-van-mint-paks-fukusimatol-az-atomeromu-baleset-talalasa-a-magyar-elektronikus-sajto
2011 nyarán azt a megbízást kaptuk az Energiaklub munkatársaitól, hogy végezzük el a fukusimai erőműbaleset magyarországi elektronikus sajtóban történt tálalásának kvalitatív elemzését. A felénk megfogalmazott kérdés az volt, hogy az erőműbaleset tárgyalásában tetten érhető volt-e bármiféle olyan szempont, ami esetleg befolyásolhatja az atomenergia, illetve a Paksi Atomerőmű hazai megítélését akár pro, akár kontra.
Az elemzést a magyar elektronikus sajtó hat kiadványában, az index.hu-n, az origo.hu-n, a hvg.hu-n, a Magyar Nemzet Online-on, a FigyelőNet-en és a Népszabadság Online-on 2011. március 11. és május 11. között megjelent, legalább 4000 leütés hosszúságú cikkein végeztük el. Az elemzéshez kvalitatív szövegelemzési módszertant használtunk.
Az elemzés során a következő szempontokból vizsgáltuk a cikkeket:
- az cikkekben felhasznált információk forrása,
- az események értelmezése kapcsán megszólaltatott szakértői kör összetétele,
- az események tálalása során használt újságírói, nyelvi megoldások.
Az elemzés segítségével az alábbi megállapításokra jutottunk:
Az újságírók szintjén:
- Találtunk példát egyértelműen bizonyítható újságírói elfogultságra.
- Az újságírók egyes pontokon nehezen birkóztak meg azokkal a kihívásokkal, amit a fukusimai események bemutatása kapcsán felmerültek.
A források szintjén:
- A vizsgált cikkek viszonylag szűk magyar szakértői bázisra támaszkodnak: kevés szereplő szólíttatik meg az események értelmezése kapcsán.
- A megszólaltatott szakértői kör nagyon egyenlőtlenül jut szóhoz: míg van olyan szakértő, aki a cikkek 42%-ban is helyet kap, addig a szakértők túlnyomó többsége a cikkek tizedében sem jelenik meg.
- A legtöbb megszólalási lehetőséget kapó szakértő nem tekinthető semleges, középen álló szereplőnek: a Műegyetem Nukleáris Technikai Intézete szorosan kapcsolatban áll a magyar atomenergetika többi szereplőjével és alapvető érdeke fűződik az atomenergia társadalmi és politikai elfogadottságához.
- A BME NTI többször is kilépett a szűken vett nukleáris technikai kompetenciaterületéről és energiapolitikai, egészségügyi kérdésekben is határozott pro-nukleáris pozíciót foglal el.
A szerkesztőségek szintjén:
- A médiumok az általuk leggyakrabban megszólított forrás sajátos pozíciójára, elkötelezettségeire, érdekeire nem látszanak reflektálni.
- A különböző források ritkán találkoznak, keverednek párbeszédbe egy cikken belül. A cikkek túlnyomó többségében nem jelennek meg egymással vitatkozó álláspontok, értelmezések.
Pakssal kapcsolatban:
- A paksi atomerőművel kapcsolatban a leggyakrabban elhangzó információ az, hogy biztonságos, de ez az állítás a kinyilatkoztatások szintjén túl nem kerül tárgyalásra.
A fenti észrevételek alapján összességében megállapíthatjuk, hogy a fukusimai események tálalása során egyértelműen a pronukleáris megközelítés érvényesült.
Kulturális alkotások magyarországi online kalózközönségének empirikus vizsgálata
Bodó, B., & Lakatos, Z. (2010): A filmek online feketepiaca és a moziforgalmazás 1. rész.: A tranzakciószintű elemzés lehetőségei. Szociológiai Szemle, 20 (3), 34-75
A fejlett országokban az elmúlt években a fájlcserélés vált a kalózkodás elsődleges formájává. A kulturális iparra gyakorolt negatív hatásával kapcsolatos viták, valamint a büntethetősége körüli jogi küzdelem a következő évtizedben is folytatódik. E kitüntetett figyelem fényében meglepő, hogy a fájlcserélő tevékenység kutatása – különösen itthon – gyerekcipőben jár, és a publikált vizsgálatok többsége a legális és kalózpiac összefüggéseiről az alkalmazott módszertanok miatt csak közvetett megállapításokat tud tenni. A tartalomfogyasztást elemző kutatók jellemzően kérdőíves felmérésekből, és nem közvetlen megfigyelésből származó adatokkal dolgoznak, a legális és offline tartalmak fogyasztásának vizsgálatára alkalmas módszerek azonban nem, vagy csak nagy nehézségekkel használhatók a p2p kalózkodás kutatásában. Tanulmányunkban a filmipar kapcsán a legális és a p2p piactér közötti kapcsolatokat a kérdőíves felvételek problémáitól mentes adatgyűjtésre alapozva vizsgáljuk. Kutatásunk középpontjában a kalózkodás két fő paradigmája, a „helyettesítő” és a „hiánypótló” funkció, vagyis a legális csatornákon is beszerezhető, illetve az onnét hiányzó tartalmak kalózforgalma áll. A tanulmány első részében bemutatjuk az audiovizuális alkotások legális és feketepiacainak fejlődését, ismertetjük a valós idejű, tranzakció-alapú adatgyűjtés módszerét, valamint a filmek online kalózforgalmának legfontosabb jellemzőit.
A három legfontosabb magyarországi torrent tracker felhasználóinak valósidejű p2p tranzakcióit, valamint a filmek mozis forgalmazásának statisztikáit elemezve a filmes kalózpiac hiánypótló paradigmáját találtuk erősebbnek: a fájlcserélők között jóval nagyobb arányt képviselnek azok, kizárólag mozikban nem játszott, mint akik csak mozikban is megnézhető filmeket
töltenek le ― a fájlcserélők többsége viszont mindkét kategóriából letölt. Az oksági kapcsolatokat vizsgálva azonban az is nyilvánvaló, hogy a filmek online kalózkereslete legalább részben és közvetlenül marketingvezérelt (ezáltal független a mozis közönség méretétől), vagy ami ugyanaz: a komolyabb promóció egy része szükségszerűen nagyobb p2p kereslet formájában hasznosul. Az egyes fájlcserélők által letöltött filmek műfaji strukturálatlansága ugyanakkor arra is utalhat, hogy a p2p kalózkodás nem kismértékben az egyéni ízlés szociológiai összetevőivel nehezen leírható, „magas szabadságfokú” magatartás, melynek egyik lehetséges következménye a kalózok kulturális fogyasztásának gazdagítása, a „kulturális mindenevés”.
1. rész
2. rész
New paper draft. please comment. PDF version here: bodo Sovereignty in the cloud_3_0
 Wikileaks represents a new type of (h)activism, which shifts the source of potential threat from a few, dangerous hackers and a larger group of mostly harmless activists — both outsiders to an organization — to those who are on the inside. For insiders trying to smuggle information out, anonymity is a necessary condition for participation. Wikileaks has demonstrated that the access to anonymity can be democratized, made simple and user friendly.
Being Anonymous in the context of Wikileaks has a double promise: it promises to liberate the subject from the existing power structures, and in the same time it allows the exposure of these structures by opening up a space to confront them. The Wikileaks coerced transparency, however, is nothing more than the extension of the Foucauldian disciplinary power to the very body of state and government. While anonymity removes the individual from existing power relations, the act of surveillance puts her right back to the middle.
The ability to place the state under surveillance limits and ultimately renders present day sovereignty obsolete. It can also be argued that it fosters the emergence of a new sovereign in itself. I believe that Wikileaks (or rather, the logic of it) is a new sovereign in the global political / economic sphere. But as it stands now, Wikileakistan shares too much with the powers it wishes to counter. The hidden power structures and the inner workings of these states within the state are exposed by another imperium in imperio, a secretive organization, whose agenda is far from transparent, whose members, resources are unknown, holding back an indefinite amount of information both on itself and on its opponents.
I argue that it is not more secretive, one sided transparency which will subvert and negate the control and discipline of secretive, one sided transparency, it is anonymity. The subject’s position of being “a multiplicity that can be numbered and supervised”, its state of living in a “sequestered and observed solitude” (Foucault 1979) can only be subverted if there is a place to hide from surveillance. I argue that maybe less, and not more transparency is the path that leads to the aims of Wikileaks.
Read the rest of this entry »
Az Infokommunikáció és jog c. lap decemberi számában jelent meg a következő cikk.
A cikkben két, egymással szorosan összefüggő kulcs-kérdést szeretnék alaposabban is körbe járni. Az első kérdés az, hogy milyen okok vezettek el az internetes feketepiacok kialakulásához, mitől válhattak az internetes fájlcserélők egész iparágak sorsát érdemben meghatározni képes szereplőkké. A második kérdés az, hogy hogyan lehet a jelenleg jogosulatlan közvetítőkön keresztül zajló, jobbára ingyenes piaci forgalomba újból bekapcsolni a jogosultakat.
E cikkben amellett érvelek, hogy az internet felhasználók elleni szigorúbb fellépés egyetlen alternatívájaként beállított, az internet-előfizetések árába épített flat-rate jogdíj rossz megoldás, mely a feketepiacok kialakulásához vezető okok helyett csupán a tüneteket kezeli.
olvasd el: Okok és tünetek – hol van árazási probléma az online piacokon?
A Prae irodalmi folyóirat 44. számában jelenik meg a magyar e-könyv piacról szóló írásom.
Olvasd el: Vettem egy könyvet
Szükség törvényt bont – a kalózok szerepe a kulturális termelés és csere folyamataiban a könyvnyomtatástól a fájlcserélő hálózatokig
Ez a doktorim könyv formájában.Hamarosan megjelenik!
 A hálózatba kötött digitális eszközök elterjedése egyesek és nullák másolásának könnyen és olcsón elvégezhető feladatává tette a korábban fizikai hordozón elérhető kulturális javak – zeneművek, audiovizuális alkotások, szövegek – előállítását, terjesztését, másolását, disztribúcióját. Az alkotók és a közönségek összekapcsolására szakosodott kulturális iparági szereplők – kiadók, kis- és nagykereskedők, egyéb közvetítők – hagyományos tevékenységi területein egyik pillanatról a másikra megjelentek a korábban fogyasztói szerepre (a szó piaci értelmében) kárhoztatott befogadók, vásárlók, a közönség. Az első, mainstream fájlcserélő technológia, a Napster 1999-es megjelenése alapjaiban rengette meg a kulturális javak közvetítőinek évszázadok alatt kialakult gyakorlatait, üzleti modelljeit, profitabilitását, identitását.
Ez az alapvetően technológiai gyökerű átalakulás azonban a várakozásokkal ellentétben a kulturális javak piacain hoz a leglassabban változást. Az új üzleti modellek versenye ugyanis jelentős mértékben korlátozható egy korábbi, alapvetően a könyvnyomtatás technológiai- üzleti kontextusára optimalizált gyakorlatot kodifikáló jogi intézményrendszerrel, a szerzői jogi szabályozással. A hagyományos kulturális iparági szereplők és a digitális disztribúcióban egyéni felhasználóként, vagy innovatív vállalkozásként részt vevő szereplők között immár egy évtizede a szerzői jog eszközeivel zajlik az a háború, melynek a tétje a kulturális piacok alapvető folyamatai feletti ellenőrzés.
A szerzői jog az az instrumentum, amelyik kétfelé, elfogadható, legitim, és törvénysértő, illegitim részre osztja a kulturális javak termelésének, disztribúciójának, használatának és cseréjének számtalan lehetséges gyakorlatát – az idézéstől a kábelTV társaságok által végzett tartalomtovábbításon át át a fájlcserélő hálózatokról való tartalomletöltésig. A szerzői jogi szabályozás aktuális állapota, s így a tisztességes gyakorlatot a kalózkodástól elválasztó határvonal egyszerre tükrözi az adott kor szerzőkről, kulturális piacokról, kreativitásról, egyediségről alkotott elképzeléseit, a kulturális piacok állapotát, a reprodukciós technológiák adottságait, a mindenkori hatalom véleménynyilvánítás szabadsága elé állított akadályait, illetve azt a politikai erőegyensúlyt, melyben az egymással versengő értékek, érdekek végül törvényi szabályozásban öltenek testet. A szerzői jog története – mely mellesleg a jogi irodalomban alaposan feldolgozott történet – valójában tehát ezeknek a folyamatoknak is a története, mindenekelőtt tehát társadalomtörténet. Különösen az, ha e narratívát nem a győztesek, azaz a mindenkori törvényi szabályozásban megjelenő érdekek szempontjából gondoljuk végig, hanem a vesztesek oldaláról, azok szempontjából tehát, akik a szerzői jog története során kalózoknak neveztettek.
A szerzői jogi kalóz a XXI. század copyright háborúiban gyakran megidézett figura. Otthoni számítógép és internet használók tíz és százmillióira sütik rá a kalóz bélyegét a célból, hogy azt a társadalmi gyakorlatot, ami a digitális formában rendelkezésre álló kulturális javak cseréjéről, megőrzéséről és animálásáról szól, elítéljék azok a szereplők, kiknek az üzleti érdekeit e gyakorlat sérteni látszik. A szerzői jogi kalóz azonban korántsem olyan egyértelműen negatív szereplő, mint ahogy azt az inkumbens szereplők láttatni szeretnék. A kulturális piacokon időről időre fellángoló kalózkodásnak jól definiálható politikai, gazdasági, technológiai, kulturális okai vannak, melyek egy más eszközökkel megválaszolatlan problémára nyújtanak a maguk módján megoldást.
A disszertációban a szerzi jog történetét kalóz-szempontból olvasom/írom újra a célból, hogy azonosítani tudjam azokat az okokat, melyek megmagyarázzák a szerzői jogi kalózkodás hullámokban jelentkező megjelenését és elmúlását. Teszem mindezt azért, hogy megértsem és megmagyarázzam a szerzői jogsértések általánossá válásának jelenlegi korszakát, és ezen keresztül megértsem azt a szerepet, amit a szerzői jog elektronikus kalózai játszanak a kulturális javak előállításának és terjesztésének folyamataiban.
Bodó, B., & Lakatos, Z. (2010). A filmek online feketepiaca és a moziforgalmazás. Szociológiai Szemle. (working paper version)
Throughout the past few years, peer-to-peer file-sharing has become the major form of piracy in developed countries. Debates on its negative impact on the cultural industry and the legal struggle over its criminalization continue into the next decade. Surprisingly, despite the attention devoted to the subject, research into p2p downloading – especially in Hungary – is still rudimentary, and the majority of empirical studies can only establish circumstantial evidences on the nature of relationship between the legal and pirate marketplaces. Also, data on the consumption of content are typically self-reported (i.e., questionnaire-based), rather than observed which may be appropriate for the offline and legal context but is inadequate (or at best highly inaccurate) in the case of p2p piracy. In this article we look at the interconnections between the p2p and legal marketplaces in the case of the film industry using data collection methods that avoid the pitfalls of questionnaire-based surveys. Central to our analysis is the assessment of two piracy paradigms: substitution and shortage, that is whether pirated content is available through legal or only through illegal channels. Using transactional data (real time observation of p2p downloading activity by users of three major Hungarian torrent trackers) and movie distribution statistics we find that shortage-driven downloaders (pirating old catalogues only) outnumber those downloading only current theatrical releases, while the majority pirates both categories. The analysis of causal relationships reveals nonetheless that demand for a film among online pirates is impacted by its theatrical distribution (number of copies) rather than its actual success at the box offices, the effect of which is insignificant. This leads to the conclusion that part of the marketing efforts directly contributes to propping up piracy. However, the high diversity of the movie genres downloaded by users suggests that p2p pirating is also an activity that is disembedded from the context of personal taste and is thus contributing to the evolution of cultural consumption beyond preexisting preferences and loyalties.
|
