2018-12-13 13:05:55
Napló, 2036 március 24, hétfő, A szerzői jogi rendszer vége In Focus

Ha harminc évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, hogy mi lesz velem, mit fogok csinálni a 61. születésnapomon, azaz ma, sok mindent jósoltam volna, unokákat, Balatont, talán halált is, de soha nem jutott volna eszembe, hogy egy börtönben fogom egyedül, naplóírással töltetni az ünnepet. Börtönben, szerzői jogsértésért, réges-régi zenék és filmek engedély nélküli birtoklásáért, használatáért.

Ha harminc évvel ezelőtt megkérdezték volna tőlem, hogy milyen lesz harminc év multán a szerzői jogi szabályozás, sok mindent jósoltam volna, de az talán utoljára jutott volna eszembe, hogy ennyi év elteltével is pontosan azokat a harcokat fogjuk vívni, amit az ezredforduló első éveiben.

Talán azt jósoltam volna, hogy a szűkösségre építő szerzői jogi rendszer egy évtizeden belül összeomlik. Azt jósoltam volna, hogy lesz öt kaotikus évünk, amikor tízezrek veszítik el a munkájukat és megélhetésüket, mert a fogyasztókat, akik mindent letöltöttek a megjelenés előtt, már nem lehetett a korábbi ócska trükkökkel becsalni a mozikba, online boltokba, és így nem is adtak ki pénzt olyan élményért, amivel nem voltak előre elégedettek, ne adj isten lelkesek. Kicsúszik tehát a talaj – jósoltam volna – az alól a sok érték- és érdektelen termék alól, amire már a „vége“ felirat utáni másodpercben sem emlékezett senki. Az összeomlásból végül azok kerülnek majd ki nyertesen, akik tudják kiknek alkotnak, akik ismerik és szeretik a közönségük, és akiket ismer és szeret a közönség. Az új bárdok kora –talán valami ilyesmi nevet adtam volna ennek a korszaknak-, ahol a bárdok tértől és időtől független külön kasztot alkotnak, egész életüket arra szánva, hogy fáradhatatlanul róják körbe és újra körbe a földgolyót, meglátogatva minden egyes kocsmát, koncerttermet, arénát, rétet, templomot és utcasarkot, ahol a hívek várják őket. A futószalagon gyártott, gyorsan avuló szavatosságú sztárok helyett a helyi közösségben babonás tisztelettel övezett milliónyi szentet képzeltem volna, akik gyalogtempóban követik a globális médiatérben általuk gerjesztett hullámokat, sem egy héttel korábban, sem egy héttel később megérkezve arra a helyre, ahol a népszerűségük épp a csúcson van.

Valami ilyesmit jósoltam volna, mert akkor még megállíthatatlannak láttam a technológiát. Azt hittem, hogy a régi rend kedvezményezettjei és hívei, a Britney entourage végül föladják, nem akarják végül leforgatni a Rambo 20-at is, hogy hiába lesz minden per, minden rendőri fenyegetés, minden technológiai akadály, a kultúra szabad terjedését végül nem lehet megakadályozni, hogy a védelem mindig feltörhető lesz, hogy a jogi fenyegetettség költsége mindig elenyésző, hogy emiatt aztán csak évek kérdése, hogy elfogyjanak a tartalékok, hogy kivérzik az, amit akkor puszta tartalomipar-ként ismertünk. Azt hittem, hogy van szebb, új világ, csak ki kell várni míg bekövetkezik az elkerülhetetlen.

Meg kell mondanom, nem számítottam arra, hogy ugyan a tartalomipar 2015-re tényleg kimerült a hálószobai kalózokkal vívott közdelemben, és pár éven belül tényleg elfogyott a pénzük, ám voltak olyanok, akik fantáziát láttak a valaha büszke tartalomipar romjaiban, és az eszközeik is megvoltak ahhoz, hogy megtegyék azt, ami a nekik nem sikerült. Őszintén szólva nem láttam meg, hogy az árnyékban ott készülődnek páran, akik pontosan látták már akkor is, hogy hogyan fogják szépen csengő cash-re váltani a maréknyi New Kids on the Block-rajongó kitartó érdeklődését egy rég elfeledett történet iránt. Akkor kellett volna gyanút fognom, amikor a hardware gyártók, na nem a számítógép- és Tv-gyártók, vagy a mobilosok, hanem tudják, azok a szürke zakós, rettenetesen unalmasnak tűnő emberek, mindenféle megjegyezhetetlen és érdektelen cégtől, emberek, akik a hálózat láthatatlan csomópontjain található, a forgalmat rendező gépeket gyártják, na ezek, addig vásárolgatták észrevétlenül saját ügyfeleik, a távközlési szolgáltatók részvényeit, mígnem ők foglalják el az igazgatósági székek többségét. Szinte egyik pillanatról a másikra találtuk magunkat szembe egy beton-tömörségű, súlyú és rugalmasságú monstrummal, ami nem csak a házunkhoz vezető csatornákat ellenőrizte kíméletlenül, de minden odavezető út forgalmát is. Ez a hihetetlen hatalom és cash-flow szépen, apránként felvásárolta az archívumokat, a tönkrement kiadók, stúdiók romjait, s e romokkal a XX. és XXI. század összes alkotásának jogát.

Így utólag visszagondolva, a fordulópontot a spam háború elvesztése jelentette. A harmadik évezred első évtizedének végére a spam olyan méreteket öltött, hogy az emberek bármire, a szó szoros értelmében bármilyen alkura hajlandóak voltak, csak hogy megszabaduljanak a telefonjaikba, headsetjeikbe, személyes képernyőikre szünet nélkül ömlő kéretlen Viagra reklám-áradattól. Az alku ördögi volt, lemondtunk a hálózat semlegességéről, elkezdtünk intelligenciát ültetni a csomópontokba, útakadályokat; hagytuk, mit hagytuk, követeltük, hogy minden egyes küldeményt alaposan vizsgáljanak át, és ha a küldője, tartalma alapján spam-nek bizonyul, szabadítsanak meg tőle, töröljék ki, hogy írmagja se maradjon. Ezen a lejtőn aztán nem volt többé megállás, és ahogy egyre több mindent szűrni kezdtünk, úgy váltak egyre hatalmasabbá azok, akik a kapukat vigyázták, akik a forgalmat felügyelték.

Szóval így állunk most. Az új földesurak belelátnak minden általuk továbbított csomagba (márpedig nincs olyan csomag, ami ne rajtuk menne keresztül) és kíméletlenül kiszámlázzák, ha valami olyasmit találnak, ami esetleg megtalálható az ő archívumaikban is. Márpedig minden megtalálható az archívumaikban, ami a rádió és a mozgókép feltalálása óta létrejött.

Mi maradt meg a Napster által felvillantott korábbi korlátlan szabadságból? Mi maradt a szabad hozzáférésből, a public domainból, a szabad felhasználásból, az ingyenesen elérhető tartalmakból? Sajnos menetközben kiderült, hogy a copyleft licencekkel körbebástyázott, ingyenesen felhasználható, amatőr tartalmakból aligha lehet teljes kultúrát építeni. Az otthon barkácsolt tartalmak igazán értékes, önálló, kreatív részéről kiderült, hogy egyszerűen nem éri meg ingyen osztogatni, ha a hálózat felépítése olyan, hogy könnyen el lehet kérni a pénzt a használatért. Ha az első sláger ingyen is volt, a második album már ritkán volt így hozzáférhető. Alattuk ott volt a számtalan, szabad kultúra licencekkel közzétett, ingyenes, de középszerű tartalom. Eredetinek eredetik annyiban, hogy nem más alkotások remixei, de nem túl érdekesek: kutyák, cicák fényképei, kínrímek, kézi kamerával felvett, életlen, zajos turista-videók, zenekari próbák, iskolai dolgozatok. A maradék, a legnagyobb rész pedig lehet, hogy csak pár másodpercnyi jogvédett zenét tartalmaz, vagy pár kockát egy régi filmből, de mint ilyen illegális, hiszen soha nem kaptunk engedélyt az archívumok használatára. A remix: emlékezés. S mivel remix, ha nem fizetsz: illegális.

Emlékszik még valaki a vándorló kintornásokra és ószeresekre? Ők már régen nincsenek, de vannak mások, akik nagyon hasonlítanak e generációkkal korábban kihalt emberekre, akik időről időre meglátogatnak minket, soha nem tudni mikor jönnek, soha nem jelentik be a jöttüket, de mindig ott van körülöttük egy pár méteres sugarú rádiómező, ami valami földalatti szibériai sufni-üzemben összerakott adóból jön talán, de az is lehet, hogy ők maguk barkácsoltak valamit a szeméttelepeken talált régi wifi adók alkatrészeiből. Akárhogy is, ezek az adók halkan, de szüntelen szórják szerteszét a mellényzsebükben hordott tárolón található kincseket: pornót, Kubrick filmeket, régesrégi Nirvana bootleg koncertfelvételeket, a szomszéd háztömbben felszedett, archívumból dolgozó remixeket, betiltott dokumentumfilmeket, mikor mire van igény, mikor mit tudott összeszedni, mikor mit kapott másoktól az új áruért cserébe. Míg átadod neki a pénzt, a karton cigit, amilyen árat szab épp, addig le is töltődik minden a nadrágja hajtókájába varrt, haja szálai közé rejtett kalóz rádióadóról.

Nem tudni kik ők, nem látjuk kétszer ugyanazt az arcot, néha fiatal, jólöltözött, ingatlanügynök-féle jön, máskor mélyen árkolt arcú hontalan, akinek a bőrén barnás csíkokat hagyott az utca mocska, néha a buszon utazva, a tömegben fogható a jel, nem tudni, hogy ki a forrás, honnan szivárognak az illegális tartalmak. Néha nem rádiófelhőben jönnek, hanem fizikai hordozón hozzák az archívumot, a zsebeik tömve vannak memóriakártyákkal, rajtuk rettenetes mennyiségű szemét, de néha egy-egy kincset is találni lehet, legutóbb a teljes SZER archívum volt valamelyik kártyán, de a fizikai hordozó drágább és mivel zsákbamacskát vesz az ember, ezért kockázatosabb is.

Hát itt tartunk most. Az egyik oldalon az égi wurlitzer teljes gőzzel üzemel, semmi nem tilos, de mindennek ára van, nem is kevés. Minden megkezdett felvétel súlyos eurókba kerül, így az ember csendben ül, átteker a reklámblokkokkal szétszaggatott elviselhetetlen csatornákra, vagy reménykedik, hogy megtalálja azt az ingyen kapható tartalmat, ami elég jó ahhoz, hogy holnap már csak pénzért lehessen kapható. Sokan ülünk csendben, arra várva, hogy felbukkanjon egy ismeretlen, akit csak a szeme villanásából ismerünk, és megjöjjenek az archívumi kincsek, az illegális remixek, a bootleg videók.

Én is sokáig ültem csendben. Aztán felkerekedtem magam is. Összeeszkábáltam a magam kis adóját, összeszedtem mindazt, ami az elmúlt évtizedekben poros CD-ken, archivált merevlemezeken, memóriakártyákon összegyűlt, és elkezdtem járni az utcákat. Hamar lebuktam. Tudtam, hogy amit csinálok nem veszélytelen, de azt nem gondoltam volna, hogy még mindig ennyire éber a rendszer.

Így aztán, ha valaki most kérdezné tőlem, hogy mit fogok az elkövetkező harminc évben csinálni, egészen pontosan és részletesen el tudnám mesélni.

(Megjelent a Die Planung No 117, 2036 számában)

Sorry, the comment form is closed at this time.