2018-12-13 13:55:43
Data Sovereignty data sovereignty/In Focus

Michael F. Brown a couple of years ago asked the question: who owns native culture. The conflict he described centered around the place of native American artifacts in US public museums, and the right of Native Americans for self-determination over their representation as well as the material fate of artifacts that once belonged to them, as a cultural group.

I now want to raise a similar question: who owns digital native culture? If the local audiovisual heritage is accessible only thorugh YouTube, if local digital identities and social connections are stored by Facebook, if local tastes are better known by Amazon and last.fm than by anyone else, and if all of these critical infrastructures are beyond the reach of not  only individuals but for groups, nations as well, that what happens to the digital self-determination?

Everyone now is preoccupied with the privacy scandals of Facebook. That conflict is between a company and the individual. I would like to reframe that conflict by putting the group in focus, and ask: what happens to local cultures if the infrastructures they use to create, reproduce, maintain, archive their individual and group identities are not owned and/or controlled by them, in fact they have no say in the fate of the data, digital being is all about.

„Amit csak magunk javára tettünk, velünk pusztul el. Amit a többiek és a világ javára tettünk megmarad és halhatatlan.” Ez az Elveszett jelkép című  Dan Brown könyvből származó – meglehet némileg közhelyes- idézet az egyik legnépszerűbb, leggyakrabban bejelölt sor az amazon.com internetes könyváruház  által árult e-könyvek olvasói között. A könyves világ elektronizálódása nem csak azt teszi megfigyelhetővé, hogy mik az e-könyv olvasók (csak Amerikában 3 millió van belőlük) kedvenc sorai, de olyan dolgokat is, mint például, hogy mik a leggyakrabban megvásárolt, de soha el nem olvasott könyvek, mik az éjszakába nyúlóan, a leggyorsabban/lassabban/gyakrabban olvasott könyvek, hogy csak néhány példát említsek. Az e-könyvek terjesztését ellenőrző szervezet minden különösebb erőfeszítés nélkül jut korábban elképzelhetetlen mélységű és részletességű információk birtokába arról, hogy kik, mit milyen módon, hányszor, mennyi ideig, mikre ügyelve, és mely dolgokat átugorva olvasnak.

Ami most a könyvekkel történik, korántsem új jelenség. Minden, digitális formában rendelkezésre álló, digitális hálózatok terjesztett információról hasonló részletességű adatok tömege születik minden egyes pillanatban, és csak a közvetítő erőforrásai döntik el, hogy ezekből az információkból mennyit gyűjt, elemez, használ fel például az információk fogyasztásának ellenőrzése, befolyásolása céljából.

A digitális hálózatok felhasználói nem csak a fogyasztásukon keresztül válnak aktív információ-termelővé, de aktívan  is részt vesznek a róluk szóló információs univerzum gazdagításában. A különböző kép-, video- és zenemegosztó oldalakra feltöltött alkotások, nyaralás során készült képektől a politikai helyzetre reagáló Összeomlás remixekig mind a személyem körüli digitális adatfelhő részévé válnak. Minden egyes iwiw-en vagy facebookon bejelölt barát, megosztott link, elpöttyintett komment, like-olt fénykép a digitális környezetben létező egyén digitális identitásának építőkockája, a ’digitális én’ nélkülözhetetlen és semmivel nem helyettesíthető összetevője. Az vagyok, amilyen kép e lépések nyomán rólam összeáll.

Ezekről a jelenségekről eddig jobbára a privacy, az egyén magánszférájának újradefiniálása kapcsán esett szó. Az egyén szintjén felvetett kérdések azonban együtt járnak egy másik, jobbára reflektálatlanul maradt folyamattal, mégpedig annak az infrastruktúrának az ellenőrzésével, melyen a digitális identitások létrehozása, a digitális kulturális javak termelése, közvetítése, fogyasztása, cseréje, archiválása  zajlik.

Ha a Google az univerzális információlokalizálási infrastruktúra, a YouTube az univerzális mozgókép-archívum, ha a Facebook lesz a digitális identitások felépítésének infrastruktúrája, ha az amazon.com őrzi az irodalmi ízlésem lenyomatát, a jstore a tudományos érdeklődésem és a last.fm a zenei preferenciáim, akkor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy kinek az ellenőrzése alatt állnak ezek az infrastruktúrák, milyen hozzáférése van az egyénnek, illetve egy kulturális közösségnek a rólam, rólunk gyűjtött, tárolt adatokhoz?

Egy digitális infrastruktúra lehet azok tulajdonában és/vagy felügyelete alatt, akik használják. Előbbiekre a digitális aktivisták által fenntartott szolgáltatások, az utóbbira a magyarországi székhellyel, magyarországi hatóságok által ellenőrzött, magyarországi törvények hatálya alá tartozó cégek lehetnek példák. Az előző bekezdésben felsorolt, és a digitális létezés szempontjából egyre centrálisabb és nélkülözhetetlenebb szerepet játszó infrastruktúrákra azonban egyik tulajdonság sem jellemző. Úgy van egy millió magyarul beszélő felhasználója a facebook-nak, hogy e közösségnek sem közvetlen, sem közvetett befolyása nincs az infrastruktúra sorsának alakítására. A YouTube úgy vált a magyar audiovizuális tartalmak illegális archívumává, hogy közben sem azok, akik e tartalmakat termelték/termelik, sem azok, akik e tartalmakat fogyasztják semmiféle hozzáféréssel nem rendelkeznek sem a forgalmi adatokhoz, sem egymáshoz. Az az infrastruktúra, mely egyik szinten összeköti a kulturális csere folyamatainak szereplőit, egy másik, legalább ilyen fontos szinten áthatolhatatlan szigetelő rétegként viselkedik, s magának tartja meg azokat a tudásokat, amik e csere folyamatai szempontjából létfontosságúak. Az elmúlt hetekben több rendezvényen is nyilvánvalóvá vált, hogy ma épp a magyar könyvszakma az, amelyik saját autonómiájának elvesztése előtt áll, mert ha egy külső szereplő, (nevesül a Goggle Books Project) teszi digitálisan elérhetővé a magyar nyelvű nyomtatott kultúrát, és rajta (vagy az amazonon) keresztül zajlanak majd a magyar nyelvű olvasók és szerzők közötti (piaci) tranzakciók, akkor részben elveszti saját múltja, s így sorsa feletti rendelkezés lehetőségét, másrészt elveszik a hazai könyvkultúra rálátása önmagára.

Az infrastruktúra kérdése így válik az autonómia, az önrendelkezés, és ez önrendelkezés elvesztésének központi problémájává. Azt a kérdést, amit eddig jobbára csak az egyén szemszögéből tettünk fel: van-e jogom a saját digitális létezésem kapcsán termelődő adatokhoz, hordozható-e a digitális identitásom, milyen korlátai vannak e tudások kisajátításának, tudtomon kívüli, akaratommal ellenkező felhasználásának, egyáltalán, van-e hozzáférésem ezekhez az adatokhoz, immár közösségi, ha úgy tetszik nemzeti szinten is felvethetők és felvetendők. Van-e hozzáférésünk saját digitális létezésünk nyomaihoz? Van-e lehetősége a magyar nyelvi közösség tagjainak arra, hogy rálássanak e közösség digitális reprezentációjára mind egyenként mind közösségként? Van-e lehetőségünk törvényekkel, konvenciókkal befolyásolni azt, hogy kik, milyen módon férhetnek hozzá, használhatják fel belőlünk mindazt, ami e digitális infrastruktúrákon minden pillanatban létrejön?

Az elkövetkező három hónapban Szemerey Samu szerkesztő-társammal közösen az infrastruktúra, a szuverenitás és a gyarmatosítás fogalmaival fogunk foglalkozni a tranzit blogon

Sorry, the comment form is closed at this time.